A fáradhatatlan bányászkrónikás karácsonyi történetébe belesajdul a szív

Besötétedett. A férfi nem kapcsolja fel a villanyt. A szeretet ünnepe közeleg, de ő most magányosnak érzi magát. A szerettei már nagyon „távol” vannak. Egyedül, de nem magányosan él. Fekszik a kanapén és álmodozik. Elszendereg. Úgy érzi, mintha valahonnan a nagy semmiből hazafelé tartana. A sötétben halk, szomorú nyöszörgés üti meg a fülét. Valamilyen állat húzódott meg a közelben?

Kikerülöm – gondolta. Azonban a kíváncsiság és egy érzés a hang irányába vezeti. Magzat formájában összegömbölyödött emberféle bontakozik ki a homályból.

– Ne jöjj közelebb – suttog egy ismerős hang.
– Baj van? Segíteni szeretnék.
– Azzal segítsz, ha gyorsan eltűnsz innen, és elfelejted, amit láttál.
– De én nem láttam és nem látok semmit.
– Hát ez az. Mindennap látsz, ott vagyok veled, és mégsem ismersz. Én vagyok a te lelkiismereted. Miattad gyötrődöm.
– Mi az, amit nem nézhetek meg? Még élek. Itt vagyok. Nekem tiszta a lelkem.
– Ha nem érzed a rád irányuló fénysugarat, akkor reménytelen vagy.
– Mit kell éreznem?
– Bízzál a szeretetben, a jóságban, és akkor a csodák megtörténhetnek veled is.

Egyet lép a hang irányában és hatalmasat esik. Zuhan egyre mélyebbre az emlékezet kútjába. Nem üti meg magát, mert a földön fekvő alakból kinyúlik, egy védelmező női kéz, elkapja, és szorosan magához öleli.

– Te vagy az, Kedves? Érzem az illatodról, a szívverésedről. Tudtam, hogy nekünk még itt a Földön találkozni kell. Soha többet nem engedlek el. Meghalnék érted. Utánad mentem, de nem hagyták, hogy elérjelek.
– Szeretlek – suttogja, miközben fenyőillatú fényár tölti be a szobát.

A férfi testét-lelkét átjárja a sugárzó szeretet. Nem tudja, hogy most a csillagok körül kering vagy a pokol tornácán ül, de akármi is lesz, nem engedi el a kedvesét. Gondolatban végigcikázik a korábbi közös karácsonyok illata, fénye, szeretete. Sőt, még az első közös karácsonyfára – amit kölcsönkért pénzből vettek – is emlékszik. Boldogok voltak. Most ezt a boldogságot érzi és ragadja meg. Görcsösen szorítja a megelevenedő emlékeit. Nem engedi el. Ezért a boldog-gyönyörű percért érdemes élni. Már hisz abban, hogy vele is megtörténhet a csoda.

Megcsörren a telefon. Kábultan veszi fel.

– Itt vagyok, András! Fogom a kezed – suttog a fülébe távolról egy bársonyos hang.