Kritika - Kellemetlenül lebilincselő lett Jeffrey Dahmer rémtörténete

 A homoszexuális főszereplő a 70-es évek végétől kezdve a 90-es évek elejéig 17 férfit ölt meg különösen embertelen módon. Bedrogozta őket, néhányuknak lyukat fúrt a koponyájába, majd sósavat öntött rá, hogy afféle zombiként csak őt szolgálják. Emellett a nekrofília és a kannibalizmus sem állt távol tőle. 

Letartóztatása nagy sajtóvisszhangot váltott ki a kilencvenes években, és mivel Wisconsinban nincs halálbüntetés, ezért minden áldozata után kapott egy életfogytiglant, így összesen 941 év börtönre ítélték. Az Amerikában hatalmas sikert aratott tízrészes sorozat az ő életét dolgozza fel, gyerekkorától egészen haláláig. 

A főszerepet játszó Evan Peters egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a rendező egyetlen fő szabálya az volt, semmilyen szinten ne jelenjen meg Dahmer nézőpontja, még véletlenül se keltsen szimpátiát a sorsa senkiben. Ezen a téren mégis vékony jégen jár a sorozat, hiszen több epizód is Dahmer fiatalkorára koncentrál, amelyből a klasszikus kérdés kerekedik ki: a családi traumák tették azzá, amivé lett? Erre rögtön meg is adja a választ a sorozat: anyja már a terhessége alatt gyógyszereket szedett mániás depressziójára, többször kísérelt meg öngyilkosságot, egy alkalommal a még gyerek Dahmer talált rá, tinédzserkorában pedig három hónapra hagyták a szülei teljesen egyedül otthon. 

Apja úgy volt mindig mellette, hogy valójában sosem volt ott, és bár az állatok preparálására épp ő tanította meg, energiáit a feleségével való állandó háborúba ölte, mintsem a gyereknevelésbe. 
Mind a tíz részben végigkíséri a nézőt ez az érzelemkavalkád: egyszerre érzi magát kellemetlenül, vágyakozással telinek, és fél is, hiszen a részekben húsba vágóan részletesen elevenítik fel a főszereplő gyilkosságait. A sorozatnak vannak jobb, és kevésbé jobb szálai, de az tagadhatatlan, hogy a főszereplő szemével lehet követni, hogy mi miért történik, így a néző biztosan nem fogja félbehagyni a sorozatot.