„Ez nem az én szégyenem”, vallja a hittantanár első áldozata

Az ismét pedofilgyanúba keveredett tatabányai hitoktató első áldozata saját nevelt fia volt. Róbert a kemma.hu-nak elmesélte, hogyan építette újra az életét a több éves molesztálás, fajtalankodás után, és hogy miért vállalta most a nyilvánosságot.

– Azért kezdtem el beszélni, hogy ez ne ismétlődjön meg soha. Az ilyen esetektől nem félni kell, hanem fel kell lépni ellenük. Azt hittem, nem tehet majd többet ilyet a nevelőapám, s hogy az igazságszolgáltatástól és az élettől megkapja, ami jár neki – kezdte Robi, hozzátéve, hogy felháborodott, amikor kipattant az iskolai pedofilügy.

– Döbbenetes, hogy hitoktatóként helyezkedhetett el, pont egy olyan hivatást választva, ahol eleve könnyebb a gyerekek bizalmába férkőzni. Amikor az első fotók nyilvánosságra kerültek róla, hiába volt kitakarva az arca, egyből megismertem. A testtartásából, a teste vonalaiból egyből tudtam, ő az. Már megint ő az – fogalmazott érthetően indulatosan a most 22 éves fiatalember, aki bízik benne, hogy a szavai nyomán esetleges további áldozatok is megszólalnak.

Róbert mások miatt szólalt meg

Róbert nem csak maga miatt nyílt most meg. Sőt, mint fogalmazott: fontos, hogy mindenki figyeljen oda nagyon a környezetére, mert a nevelőapjához hasonló embereket nagyon nehéz észrevenni. Ahogy mondta: az ő nevelőszülője is kettős életet élt: kifelé a felelősségteljes, vallásos ember képét mutatta, „egyébként meg egy pedofil szemétláda”.

– Most én vagyok az, aki rányomhatja a bélyeget erre az emberre – tette hozzá céltudatosan, kiemelve, hogy a szülőknek is komolyan kell venniük, ha a gyerekük elsőre képtelenségnek tűnő dolgokat állít, mert ez azt is jelentheti, hogy az a gyerek tényleg veszélyben van. Miután először beszélt róla, szerencséjére az ő édesanyja nem kételkedett a szavaiban. A többéves abúzus után egyébként a nevelőapa „poénja” miatt borult ki a képzeletbeli bili.

A tévében épp a pedofilokról ment valamilyen műsor, amikor a nevelőapa, aki féltékeny volt arra, hogy bátyjával milyen jó a viszonya Robinak, megjegyezte: na, csaknem a bátyó is pedofil. Ezek után Robi az édesanyjának mondta el azt, hogy a nevelőapa csinálja vele azokat a dolgokat, amikről a tévében szó volt. Többet nem tudott róla beszélni, ám innentől kezdve felgyorsultak az események.

– Édesanyám azonnal lefektetett, és miközben én álomba sírtam magam, összepakolt, aztán átmentünk egy barátnőjéhez, hajnalban pedig már ott álltunk a rendőrség kapujában, hogy megtegyük a feljelentést – folytatta Róbert, akinek nagyon nehéz volt bármit is mondani a rendőröknek, pedig a jegyzőkönyvbe a lehető legrészletesebben kellett beleírni mindent.

Meggyógyította magát

– Azt se tudtam még, mi az a nemi erőszak. Még 5-6 éves koromban kezdődött egyébként az egész. Az orvosok és a pszichológus is megállapították, hogy tényleg éveken át fajtalankodott velem a nevelőapám. Amikor letartóztatták, mosolygott, így mesélte a bátyám. A bíróságon meg belezavarodott a sztorijába. Először tagadott, majd csak a molesztálást vallotta be, aztán hogy egyszer-kétszer megerőszakolt, végül hogy maga se tudja, hányszor. Nekem szerencsére nem kellett bent lennem a tárgyalóteremben – foglalta össze Róbert a 2008-as eseményeket, hozzátéve, hogy óriási belső harcok árán, sok év alatt építette fel újra az életét.

Lelki fogyatékosság kártyát kapott az átélt traumák miatt, poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, de ő olyan akart lenni, mint a normális gyerekek.

– Szörnyű volt látni édesanyám szemében a fájdalmat, hogy tönkrement a kisfia élete. Kiállt mellettem, próbált erőt adni és mutatni, de láttam, szenved. Nem is heverte ki soha, ami történt. Óriási belső küzdelem volt ez. Ez a traumát nem lehet elfelejteni, sokáig én is sajnáltattam magam, de ezt el kell fogadni. El kell dönteni, hogy szeretnénk-e még időt, energiát, életet áldozni arra az emberre, aki bántott minket. Én nem szerettem volna. Összetörte a lelkivilágomat, de ez az ő szégyene, nem az enyém. Sose az áldozaté! – fogalmazott keményen Róbert, aki két-három év után maga kérte az újabb pszichológiai vizsgálatát, amelyen kiderült, már nem lelki fogyatékos. Lelki sérülései persze maradtak, de nagyjából újraépítette magát kisgyerek fejjel.

– Attól féltem, hogy nehogy olyanná váljak, mint ő. Megfogadtam, hogy ha bármi ilyen felmerülne, inkább még a cselekvés előtt megölöm magam. De szerencsére rendben vagyok – árulta el Róbert, akinek még egy nehezebb időszaka volt az életében. Amikor középiskolába került, talán amiatt, vagy a kamaszodás, esetleg a poszttraumás stressz miatt generizált betegségei jöttek elő: depresszió, szorongás, paranoia. Gyógyszereket is kapott, de aztán azokat letette, amikor ráeszmélt, hogy csak a tüneteket csillapítják. Több évébe telt, de kilábalt ebből a nehéz időszakból is.

Lehet normális életet élni

– Igenis van élet ezután is. Lehet normális életet élni. Küzdeni kell! Beszélni róla – vallja, mert így egyfajta öngyógyító terápiaként beszéli ki magából azokat a szörnyűségeket, indulatokat, amelyek meghatározták a gyerekkorát. Pedig minden gyerek megérdemli a boldog gyermekkort – tette hozzá, kiemelve, hogy ő is tudja, maradt nyoma annak, amit nevelőapja tett vele. Reméli, most már tényleg lezáródik ez az ügy, nevelőapja pedig soha többé nem mehet gyerekek közelébe.

– Én vagyok az élő példa arra, hogy lehet normális életet élni. Ma már tudom, hogy ez nem az én hibám volt és nem az én szégyenem. Érzékenyebb vagyok ugyan, néha gyerekes is és olykor bonyolult sok minden. Az iskolás éveim rámentek akkoriban, de most próbálom ezeket pótolni. Dolgozom, segítem a családom, akik a mai napig mögöttem állnak. Vannak barátaim, van egy kiskutyám és egy gyönyörű párom is, akitől rengeteg szeretetet, támogatást kapok (megjegyezném nőről van szó, mielőtt bárki megkérdezné). Tegyük fel a kérdést, van élet az ilyen trauma után? Igen! Ha teszel érte és nem adod fel, akkor sok mindent elérhetsz – összegezte Róbert azt ahonnan, és ahova eljutott.