(Csoki)fesztiválozás gyerekkel, avagy egy keserédes nap margójára

Az első tanulság az volt, hogy csoki és csoki között döbbenetesen nagy különbség van. Kezdjük például az érkezéskor kapott istenhozta-csokoládéval. Ahogy az embereknél sem jelent jót, úgy ennél a finomságnál is gyanús, ha sápadt. Ez a kínált csokoládék közül csak a fehércsokinál nem volt feltűnő.

Én az ét változatot kóstoltam, ami leginkább a mikuláscsokoládéra emlékeztetett, és nem a legdrágább fajtából. A férjem pedig – aki amúgy Gombóc Artúr méltó ellenfele lehetne – a tejcsokit ízlelgetve csendben súgta oda, hogy a belépőjegy árából inkább vettünk volna két táblát a kisboltban. (A marcipángolyó viszont finom volt, kifele menet ettünk belőle. A gyermek akkor vett először a csokiból, ami egy harapás után a markomban landolt.) A tálcát tartó hölgy viszont annyira kedvesen mosolygott, hogy elfeledtette velünk a csalódást. Beljebb merészkedtünk az édességkánaánba.

És pár méter után le is ragadtunk a gyerekeknek kihelyezett játszóapartmannál. Nem ház volt, inkább egy kétszintes játéklabirintus csúszdával – ami labdatengerbe vezette a csöppöket –, kötélpályával, lépcsővel, sőt még két forgó henger is volt, ami leginkább anyósom tésztanyújtógépére emlékeztetett, csak itt nem lasagne, hanem gyerekek gördültek át a masinán.

Egy kicsit tétováztunk, beengedjük-e a lánykát, mert a kiírás szerint egy-egy turnus csak tíz percig tartózkodhatott a „dühöngőben”. A bent lévő gyerekek számából gyanússá vált, hogy nincs felügyelet, majd az ácsorgó felnőttek tömegét végigpásztázva megbizonyosodtunk, hogy itt bizony senkit nem érdekel, hányan és hány percig vannak a pár négyzetméteres bungalóban. Ez a korai órákban, mikor mi érkeztünk, még nem is volt akkora gond, de mikor elmentünkben még egy kört engedélyeztünk a gyermeknek, már sokkal felhősebb lehetett a tekintetem a bent tomboló fesztiváltömeg láttán. (Öt perc után ki is mentettem a lányom, bár ő élvezte, kemény gyerek...)

A játszóház melletti színpadon bohóc szórakoztatta a gyerekeket. A felnőtteket inkább megdöbbentette, mert azért elég ritkán találkozni mizantróp mulattatóval. Bár lehet, hogy nem az embereket, csak a gyerekeket nem szívelte, mert amilyen keményen utasított le a színpadról egy feltévedt kétévest, olyan nyájasan hívta fel a dekoratív anyukát, akinek még lufivirágot is kötött. Persze cserébe egy kis táncot tőle is kért, ahogy a gyerkőcöktől korábban, csak ezt a produkciót végig is nézte.

A kisfiú is jobban járt volna, ha az elkészíthetetlen repülő helyett virágot kér, akkor a pirosorrú biztosan nem förmed rá az anyukájára, hogy gyorsan válasszon valami mást, mert megy az idő, ne tartsák a sort. Az enyém nagy megkönnyebbülésemre megelégedett egy mezei hattyúval, azt már láttuk, hogy tud a mester, így szerencsére megúsztam néhány grimasszal útravalóul.

Az arcfestőnél és a csillámtetoválónál csak páran lézengtek. Sejtettem, hogy ismét jól működött a szülőtársadalom információs hálója, és mindenki figyelmeztette az ismerőseit, hogy itt ezekért súlyos pénzeket kell fizetni. Így volt ez velünk is, így már a belépésre feljogosító pecsétre várva megbeszéltük a gyermekkel, hogy mi most ezeket kihagyjuk.

Szerettünk volna vásárolni is, ha már az idő borús, legalább egy kis finomsággal varázsoljunk mosolyt az arcunkra. A látvánnyal sikerült is, de az árak láttán hamar lefagyott. Végül vettünk két magvas-aszalványos csokitallért és egy marék csokigolyót cirka kétezer-párszáz forintért, ami ízében kísértetiesen hasonlított a bejáratnál kóstolt társához, pedig direkt más árust kerestünk.

A többi pulttól elriasztottak a még magasabb árak, csak a húsos standhoz mentünk oda töpörtyűt csipegetni, örülve, hogy végre valaki kínálja, nem csak eladja a portékáját. Ugyanígy a mézárusoknál is elidőztünk, isteni chilis, gyömbéres, epres ízű csodákat kóstoltunk, sőt vásároltunk is. Régimódi vevőkként nekünk fontos, hogy az eladó ne csak a profitot szeresse. A vattacukor sem okozott csalódást, nagy is volt, édes is volt, színes is volt, és a készítője mosolyogva nyújtotta át a kicsinek.

A programon eltöltött néhány óra mély nyomokat hagyott bennünk, én könnyebb, rendezvényszervező férjem nyolc napon túl gyógyuló csalódást szenvedett. A gyerek életkorából adódóan (ötéves) élvezte. Ha jövőre esetleg lenne folytatás, azt javaslom, a vattacukorárus tartson továbbképzést a bohócnak...