Záróra lett a régi estéken

Volt egyszer egy korszak, amikor az estéknek volt íze, ritmusa, illata. Amikor a fiatalok nem egymás mellett ültek a képernyőiket görgetve, hanem még figyeltek egymásra. A szórakozóhelyek valódi találkozási pontok voltak: az első bátortalan mosolyok, az elcsent kézfogások, a „csak egy italra ültünk be” estéből hajnalig tartó beszélgetések otthonai. 

Ott kezdődtek a nagy szerelmek, ott fonódtak össze barátságok, amik máig tartanak – ha nem is mind, de elég sok ahhoz, hogy emlékként megmaradjanak. Ahol a kólás pohárban már nem volt buborék, de a történetek még csak most kezdődtek. Ahol a hajnal nem a záróra végét, hanem egy újabb röhögős órát jelentett. Ezek a helyek valahogy mindig nyitva voltak.

Vacsora helyett záróra

Ma ezek a terek szinte teljesen eltűntek. A helyükön stílusos pubok, elegáns éttermek, dizájnos belsőterek sorakoznak, ahol minden szép, letisztult és pontosan kiszámolt. De valahogy mégis hiányzik belőlük valami: a spontaneitás, a hangulat, az a kicsit kusza, de nagyon élő közeg, amitől egy hely több volt, mint egy étlap és pár asztal.

És ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk. Házassági évforduló volt, ritka és várt alkalom. Az egyik nagymama vállalta, hogy vigyáz a három gyerekre – ami önmagában kisebbfajta csoda. Mi pedig próbáltunk sietni: fürdetés és mesélés után végre elindultunk. De mire a városba értünk, már közeledett a kilenc óra. A legtöbb helyen pedig már csak zárt ajtókkal találkoztunk. Végül nem maradt más, csak egy séta. A kilátás is szép volt, csak hát… éhesek maradtunk.