Papucsban tűnt el a kislány, csak a kutyája volt vele

Akinek van családja, az pontosan tudja, hogy milyen amikor eltűnik a gyerek. Néha a tömegben, néha otthon – és néha szó szerint világgá mennek. Legalábbis papucsban, pólóban és dühösen csapkodva az ajtót elindulnak az ismeretlenbe, mint egy drámai film főhőse. 

Három gyerekkel egy egyszerű séta is olyan, mint egy logikai játék: kísérd át a törékeny tojást, a vadóc kecskét és az álmodozó nyulat a folyón – egyszerre. A legkisebbre állandóan figyelni kell, mert szinte hallani, ahogy minden másodpercben új ötlete támad. A középsőnek egyszerűen nincs veszélyérzete: ha meglát egy magas pontot, biztos, hogy felmászik rá – ha nincs, akkor is talál. A legnagyobb pedig már-már költői alkat: egy falevéltől is extázisba esik, és teljesen megszűnik számára a külvilág.

Ha eltűnik a gyerek...

És ehhez jönnek a kamaszkori sértődések. A nagylányom egyszer úgy döntött, elég volt az elnyomásból. Egész pontosan a szobában való rendrakásból. Nem vitatkozott, nem könyörgött – fogta a kutyáját, és novemberi hideg ide vagy oda, elindult a nagyvilágba.
Persze kabát nélkül, nyakörvet kézben tartva.
Az apja utánaeredt először gyalog, majd biciklire pattant. Órákig kereste hiába, végül egy szomszéd tanyán élők kisérték haza.
Kiderült, hogy nem is ment olyan messzire – csak egy bokor mögött bújt el az út mellett, ahol az apja háromszor is elment mellette. A kutya sem jelzett, láthatóan szövetséget kötött gazdájával.
A nagy világgá menetel persze nem hozott békét a Földön: a rendrakás attól még nem maradt el. És ha a gyerek a bizonyítványtól nem is fog elköltözni otthonról, egy újabb „pakolj össze a szobádban” felszólításra még könnyen útra kelhet. Már ha a kutya is hajlandó vele tartani.