"Csak" egy jegy

Talán a hangulat, talán az arcokon tükröződő feszültség idézte fel bennem azokat a régi májusi napokat – mindenesetre, mintha visszacsöppentem volna 28 évvel ezelőtti időszakba. Újra éltem az érettségimet. 

Akkoriban még más volt minden. A tételeket nem az iskolában bontották ki, hanem a televízióból tudtuk meg, mit kell majd kidolgoznunk. Magyarból három hosszabb, kifejtős témát kaptunk, és abból választhattunk. Nem volt semmilyen segédeszköz, se verseskötet, se jegyzet, csak mi magunk és a tudásunk. És az a bizonyos, szorító érzés a gyomorban, amikor megláttuk a címeket. A matek pedig nekem felvételi tantárgy volt, így abból központilag kellett számot adnom. Mint most az emelt szintű érettségin.  

Érettségi és ami utána jön 

Most, 28 évvel később, újra ott álltam az iskolában, néztem a fiatalokat, akik izgatottan vették át a feladatlapokat. És tudtam, hogy bennük is ott dolgozik ugyanaz az érzés, amit egykor én is átéltem. Lehet, hogy azóta minden megváltozott: digitális platformok, emelt és középszintek, segédeszközök és kompetenciaalapú mérés. Azonban van valami, ami mégsem változott. Az érettségi ma is az első igazi kapu a felnőtté válás felé. Ma is ott áll mögötte a várakozás, a remény, az izgalom. És bár most ez a vizsga tűnik a legnagyobb kihívásnak, az igazi megmérettetések még csak ezután jönnek. Olyan döntések, olyan utak, amelyeknek már nem „csak” egy jegy lesz a tétje, hanem életutak, lehetőségek, sorsok. És talán épp ez az érettségi legnagyobb ajándéka: megtanít hinni abban, hogy képesek vagyunk kiállni magunkért, először egy dolgozattal, aztán egy teljes életúttal.