Az utolsó magyar fotós Csernobilban: vannak helyek, amiket ő is elkerül

Vaskó Tamás valaha a Mediaworks fotósaként tevékenykedett, mára már többszörös nemzetközi díjas urbex fotós, Krúdy Aranydiploma díjas fotóriporter.  Tamás változatos helyszíneken járt, olykor elhagyatott helyszíneken is fotózott, ahová más nem szívesen megy. Ő volt az, akit fotósként utoljára beengedtek Csernobilba és tudja hogy néz ki Csernobil ma. Első nemzetközi díját, egy amerikai elismerést 2023-ban szerezte meg. Ezt követte német, görög, svéd, és a legjelentősebb svájci díj. Aranydiplomáját 2024. májusában vette át.

Milyen út vezetett Csernobilba?

- Mit tanultál? 
–  Közép, és felsőfokú Reklám és Marketing Manager a végzettségem, de ebben a szakmában sohasem dolgoztam, idegen volt számomra ez a világ, úgyhogy a végzést követően beiratkoztam Ceglédi Ferenc, -azóta már elhunyt, és Kanadában élő- fotóművész Budapesten indított fotós iskolájába 2004-ben. 2022 óta tanulom a drón fotózást különböző szinteken, és előszeretettel használom régi elhagyatott kastélyok, épületek madártávlatból történő megörökítésére. Ezekből a képekből nemrégiben volt egy önálló fotókiállításom is. Nézzük meg milyen különlegesebb, elhagyatott helyeken járt a magyar urbex fotós!

- Miért a fotózás? 
–  Gyerekkorom óta érdekelt a fotózás, fiatal húszas éveimben hátizsákos turistaként bejártam az Alpok országait, mert ifjú emberként vonzott a hegymászás, és a hegyek titokzatos világa, így ezeket a túrákat mindig pontosan dokumentáltam a fényképezőgépemmel.

-Melyik volt előbb: urbexezés vagy a fotózás? 
–  A fotózás természetesen. 2005-től dolgozom benne, azóta vagyok hivatásos fotóriporter.

-Mikor kezdődött nálad az urbex fotózás? 
–  A munkám kapcsán kezdődött ez az érdeklődés, mert 2012-2015 tájékán elindult egyfajta "nosztalgia" ,kíváncsiság az újságok részéről, hogy vajon mi lett az egykori szovjet laktanyákkal. A kivonulásuk 25. évfordulója kapcsán megindult egyfajta múlt kutatás, vajon mit hagytak hátra  akkoriban.  "Hétpecsétes titkokat és megközelíthetetlenség fátylába burkolózó szovjet megszállók, addigra már parlagon hagyott, és az egykori magyar állampolgárok számára megközelíthetetlen szuper titkos objektumok, bázisok, és laktanyák immáron bárki számára szabadon elérhető volt. 

 Hátán maradt a vagyonkezelőnek egy egy ilyen hatalmas, és általában romos, piszkos, és nagyon szennyezett terület megöröklése, így nem költöttek rá semmit, nemhogy még az őrzésével bajlódjanak.  Ezért nagyon sok volt szovjet laktanyát szabadon bejárhattunk, és az újságírók, szerkesztők kérésére, mindig valami "szovjet titkot" , sztorikat kerestünk egy-egy helyszínen, és rengeteg minden hátrahagyott egykori személyes használati tárgyakat, korabeli eszközöket, újságokat találtunk, és ez a különös egykor szupertitkos, 

Mindegyik visszaadta a hely hátborzongató múltját, és az emberek szerették ezeket a cikkeket az én fotóimmal publikálva olvasni. Érdekes, de akkoriban amikor ezeket az elhagyatott épületeket fotóztam, még nem is hallottuk az urbex kifejezést, nem is tudtuk mi az, itthon egyáltalán nem volt ismert ez a dolog. Mi csak "laktanya-kutatásnak" hívtuk ezt a dolgot, majd 2015-ben hallottam először, hogy ezt úgy hívják, hogy urbex, és akkortájt terjedt el itthon is ez a kifejezés.

-Hogyan jött az életedbe az elhagyatott épületek szeretete? Mi fog meg bennük? 
–  A régi épületek, főleg kastélyok, várak, már gyerekkorom óta érdekeltek a megfoghatatlan rejtélyesség, és a történelmi vonzatuk miatt, egyfajta "mesevilágot" képviseltek számomra, ahová mindig öröm volt elmenni, akár a családdal, akár egy iskolai osztálykirándulás alkalmával. Ezek nekem mindig "ünnepnapok" voltak. Aztán idősebb fejjel már a történelem, és egy egy már már misztikus hely kisugárzása, az adott épület sorsa, története kezdett érdekelni.

- Mi a legmeglepőbb, legmeghatározóbb élmény, amit urbexesként átéltél? 
–  Talán, ahol megtalálhatóak az egykori bútorok, amelyek átadták magukat az enyészetnek, és beleolvadva a természetbe várják az elmúlást. Az ilyen helyszínek nagyon megfognak, egyfajta egyedi hangulatuk van, ami semmi mással sem hasonlítható össze, és ez az egész egybeolvad valamilyen szomorú hangulatú egyveleggé, amit sehol máshol nem lehet megörökíteni, csak ezeken a helyeken.

Elhagyatott helyeken járt már itthon is a magyar fotós

-Van kedvenc helyed? 
–  Igen van, az egyik a volt Ságvári Endre turistaház, a másik pedig a volt Expressz tábor, és hotel, valamint pár balatoni helyszín SZOT üdülője, Szentkirályszabadja volt szovjet laktanya, és "Kis Moszkva".

-Hova volt a legnehezebb bejutni? 
–  Kis Moszkvába, és az Inotai Hőerőmű, az engedélyek megszerzése nagyon sok levelezést vont maga után, mert ezek a helyek akkoriban teljesen zártak voltak, civil embereknek nem volt elérhető egyáltalán. Inota még szinte egyben volt, természetesen nem létezett még akkor az idegenvezetés.

-Milyen érzés volt magyarként bejutni Csernobilba? 
— Az a borzongós érzés, hogy tudtam itt vagyok azokon a  helyszíneken, amikről rengeteg dokumentumfilmet láttam, de az agyam nem tudta sokáig elhinni, befogadni, hogy valóban itt vagyok.

-Nem szoktál félni soha? 
—De szoktam, vannak eléggé rossz kisugárzású helyek, ezeket nem szeretem, ezeket ma már elkerülöm ha tehetem, de ha egy egy új helyszínen belefutok hasonlóba, akkor nem is maradok ott sokáig.

-Van kitűzött szakmai célod a jövőre nézve? 
—Olaszország, Franciaország, és Portugália helyszínein van jó pár "szellemkastély" amit szeretnék megörökíteni a jövőben. De ezek a helyszínek titkosak még egyelőre, nem szoktam egy-egy adott út előtt publikálni, hogy hová megyek,-csak a családom tudja ilyenkor, hogy hol vagyok. Ha elkészültek a képek az elhagyatott helyekről, és otthon átnézem, nagyon kritikus vagyok magammal szemben.  Egy  hosszabb urbex- út után több száz fotó készül, de csak pár tucat képet publikálok. Ezek a fotók megtekinthetőek a hivatalos instagram oldalamon.