2025.03.27. 05:32
Jogsi, gyerekek, parkolók
Sokáig nem éreztem szükségét, hogy megszerezzem a jogosítványt, hiszen a fővárosban minden egy karnyújtásnyira volt. Aztán vidékre költöztünk, és gyorsan kiderült, hogy itt a tömegközlekedés leginkább csak elméletben létezik.
635390129
Fotó: Josep Curto
A menetrendek inkább kívánságlistának tűntek, mint tényleges útitervnek, így hamar világossá vált: ha bárhová el akarunk jutni, akkor nekem is kormányt kell ragadnom. Második gyermekemmel a szívem alatt ültem be az oktató mellé, és hatalmas hassal, de magabiztosan teljesítettem a vizsgaútvonalat.
Mostanra három gyerek csatolja be mögöttem a biztonsági övet, és én a lehető legóvatosabban vezetek. Inkább érjek oda később, minthogy felelőtlenül kockáztassak. De ezt nem mindenki gondolja így – sokan már a sárga jelzésnél rátaposnak a gázra, fittyet hányva a gyalogosokra, a szabályokra és úgy általában: az életre.
És ha azt hinnénk, hogy csak a száguldozók nehezítik az életünket, hát tévedünk. Ott van ugyanis a másik véglet: a parkolóhelyek között tanácstalanul bolyongó, centinként araszoló sofőrök. Nem egyszer látom, hogy egy hatalmas autó volánja mögött egy idős hölgy vagy úr próbál helyet találni magának. Mintha a közlekedési szabályok egy másik dimenzióba kerülnének.
Nemrég az egyik bolt önkiszolgáló kasszájánál egy idős hölgy állt mellettem. Miközben az árut pakolta a mérlegre, többször is megingott, majd a bevásárlókocsiba kapaszkodva indult el a kijárat felé. A távirányítós kulcs egyetlen kattintására a városi terepjáró csomagtartója már nyílt is. Miközben elsiettem mellette, hogy még előtte elindulhassak abban reménykedtem, hogy ha ilyen nehezen megy a bevásárlás, vajon az úton mennyire tudja kézben tartani a dolgokat?
