Emlékezzünk

2025.01.12. 06:45

Úgy rakták halomra a holttesteket mint a fát

Megrendítő emlékezés Kisbér polgármesterétől. Nagyapja soha nem tért vissza a Don-kanyarból. Ez az ő, a családja és nemzetünk tragédiájának története.

– Nagyapámat Kasper Józsefnek hívták. Annak idején Réde községben lakott a nagyanyámmal és a két kislányával, akik 1938-ban születtek. Az egyik volt az én édesanyám, a másik meg az ikertestvére, az én keresztanyám. Édesanyám sajnos már nem él. Egyedül keresztanyám az egyetlen élő tanúja nagyapám Don-kanyari történetének – kezdte Sinkovicz Zoltán, Kisbér polgármestere. Tapintható volt szavainak súlya, a történelem átélt tragédiája, mely megannyi magyar családot sújtott gyásszal és szenvedéssel a 40-es évek elején. 

Megrendítő emlékezés Kisbér polgármesterétől. Nagyapja soha nem tért vissza a Don-kanyarból. Ez az ő, és nemzetünk tragédiájának története.
Kasper József és Kasper Józsefné hitvesi képe a Don-kanyari tragédia előttről 
Forrás: Sinkovicz Zoltán

Magyarország 1941-ben belépett a második világháborúba a tengelyhatalmak oldalán. A keleti fronton Magyarország a Német Birodalommal szövetségben harcolt a Szovjetunió ellen. 1942 elején a németek követelésére a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereget a keleti frontra vezényelték, hogy részt vegyen a német 1942-es nyári offenzívában. Ez a hadsereg mintegy 200 ezer katonát számlált. 

Hitvesi házból a Don-kanyarba

– Már a háború kezdetén is többször behívták katonának nagyapámat. Először csak rövidebb kiképzéseken vett részt, utána hazajöhetett. Keresztanyám úgy emlékszik, hogy utoljára nem sokkal azelőtt hívták be, hogy az egész magyar második hadsereget kivezényelték volna a Szovjetunió területére, a Don folyó mellé – folytatta.

A magyar haderő felszereltsége és kiképzése jelentős mértékben elmaradt a németekétől és a szovjetekétől. A katonák jelentős része gyenge minőségű téli ruházattal és felszereléssel rendelkezett. Nehézfegyverek, páncélosok és megfelelő tüzérségi eszközök hiányoztak. Logisztikai problémák miatt az utánpótlás is gyakran akadozott.

1942 nyarán a magyar csapatokat a Don folyó mentén közel 200 kilométeres frontszakasz védelmére rendelték, ahol Voronyezs közelében a szovjet Vörös Hadsereggel kellett szembenézniük. A magyar hadseregnek sikerült ideiglenesen megállítania a szovjet támadásokat, de a tél beköszöntével a helyzet egyre súlyosbodott. 

Megrendítő emlékezés Kisbér polgármesterétől. Nagyapja soha nem tért vissza a Don-kanyarból. Ez az ő, és nemzetünk tragédiájának története.
Szovjet katonák által elfogott magyar katona Voronyezs megyében
Fotó: Fortepan/Album058 / Forrás: Fortepan/album058

1943. január 12-én a Vörös Hadsereg nagy erejű ellentámadást indított a magyar védelmi vonalak ellen. A szovjetek áttörték a frontot, és a magyar egységek nagy része szinte teljesen megsemmisült. 70-80 ezer fő sebesült meg, vagy esett szovjet hadifogságba. A 2. Magyar Hadsereg alakulatai gyakorlatilag megsemmisültek.

Ezrek kerültek fogságba is

– Nagyapám is ennek a tragédiának volt a részese. Szanitéc kiképzést kapott, az orvost helyettesítette a harctéren. Januárban a szovjet csapatok megindultak és szétzilálták a magyar hadsereget. De ő nem a csata során esett el, hanem fogságba került – árulta el Sinkovicz Zoltán.

A történelmi tragédia mélyen megrázta az országot, hiszen szinte minden család érintett volt benne. Rengeteg gyerek és feleség hiába várta haza reménykedve a frontra kivezényelt férfiakat. Kasper József sorsáról is csak egy barátja által értesült a családja. 

Egy hazatérő, falubéli katona hozta a halálhírét. Ő mesélt nagyanyámnak arról, hogy borzalmas állapotok uralkodtak a fogságban. A higiéniás viszonyok embertelenek voltak, ezért elszaporodott a tetű, és kiütéses tífuszjárvány pusztított. Sokan megbetegedtek, és nagyapámat is ez döntötte le a lábáról. Végül a viszontagságokban legyengült szervezete már nem bírta a harcot. 

A falubeli társa volt vele utolsó pillanataiban. Vele küldte haza a jegygyűrűjét és egy búcsúlevelet a családjának

árulta el Sinkovicz.

„Halomba rakták a holttesteket”

A borzalmak nem álltak meg itt. A rossz higiéniás körülmények és a járvány mellett az elviselhetetlen hideg miatt is rengetegen meghaltak. Viszont ahogy orvosi ellátásra, úgy emberhez méltó végső nyughelyre sem számíthattak az áldozatok. Az utolsó napjaikat átélő, menthetetlen beteg katonáknak talán még a halálnál is rosszabb sors jutott életük végére. Kemény tél és nagy hó volt, folyamatosan fagyott. A kemény talajban a halottakat nem tudták eltemetni. 

A holttesteket halomba rakták, mint a fát. Csak amikor az időjárás enyhült és megolvadt a talaj, akkor tudtak gödröt ásni. Abba rakták bele a holttesteket. Az sem volt ritka, hogy a betegségtől, vagy éhségtől legyengült, menthetetlen foglyokat, még élve bedobálták ezekbe a gödrökbe. Még ki sem lehelték a lelküket, de már eltemették őket

– érzékenyült el a polgármester.

Kevesen tértek haza. És akik igen, ők sem a gondviselés vagy a saját talpraesettségük által. Puszta szerencse volt, hogy valakit később vezényeltek ki, vagy valaki szervezete erősebb volt. De a túlélők is sok esetben életre szóló sérülésekkel, fizikailag és mentálisan megrokkanva láthatták újra hazájukat. A háború nem válogat. 

– A nagyapám falubeli katonatársának az volt a szerencséje, hogy csak később küldték a frontra. Már kitavaszodott, enyhébb idő lett és már volt valamilyen szintű orvosi ellátás. Azonban hiába jutott haza, egész életében végigkísérte az átélt pokol emléke – mondta a városvezető. 
Amekkora volt a háború kegyetlensége és felfoghatatlan horrorja, ugyanolyan nagy volt a reménytelensége és gyásza azoknak, akiktől elszakították szeretteiket. Kasper József felesége is ugyanebben a kilátástalan helyzetben volt. 

Megrendítő emlékezés Kisbér polgármesterétől. Nagyapja soha nem tért vissza a Don-kanyarból. Ez az ő, és nemzetünk tragédiájának története.
Sinkovicz Zoltán, Kasper József unokája és Kisbér polgármestere
Fotó: kisbermost.hu / Forrás: kisbermost.hu

Az otthon maradtak

Nem volt elég, hogy gyermekei apját kellett siratnia, még a háború utáni szegénység rideg tekintetével is szembe kellett néznie. 

– Csupán 32 éves volt nagyapám, amikor meghalt. Fiatalember volt, aki frissen nősült, épp csak hogy megszülettek a gyerekei. Édesanyámék háromévesek voltak, amikor ő elment. Én így már csak a nagyanyámat ismerhettem, aki fiatalon lett özvegy a két árva kislánnyal. Nekem ő mesélt nagyapámról, hogy ne feledjük emlékét – emlékezett vissza a polgármester, aki azt is megtudta, hogy nagyapja kőműves volt. 

– Szeretett volna építkezni, dolgozni, a gyerekeit nevelni. Miután behívták, nagyanyám két ember helyett kellett, hogy helyt álljon, és hogy felnevelje a gyerekeket. Szerencsére nagyanyám kaphatott hadiözvegy ellátást, de így is szegénységben éltek. Nagyapám testvérei segítették a családot mesélte tovább Sinkovicz Zoltán. 

A jelöletlen sír helyett

Ezt tehát Kasper József története, aki egy volt a 100 ezer elesett katona közül, akiknek sok esetben még végső nyughelyét sem ismerik. Ott vannak valahol a Don folyó kanyarulatánál, vagy jelöletlen sírgödrök mélyén, elrettentő emléket állítva a háború rémálmainak. Kasper Józsefné szerencsére sokáig maradhatott családja körében, így sok emléket oszthatott meg lányaival és unokáival férjéről, akit haláláig szeretett.

Nem tudjuk azt sem, hogy hol van eltemetve. Nagyanyám, akinek azután hosszú élete volt és szép kort élt meg, sosem feledte férjét. Rövid boldogságuk és nagyapám emlékének tiszteletére Kasper József neve is felkerült a sírkövére.

 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában