Második gyertya

Múlt vasárnap óta a hit lángja mellett a remény lángja is lobog. Meggyújtottuk az adventi koszorún a második gyertyát is.

Emlékszem, nagymamám szellőztetett, amikor nagyapám kérges tenyerébe rejtve sercent a gyufa, hogy azt el ne fújja a huzat. A tűz az ő privilégiuma volt… Óvatosan közelítette meg a kikeményített asztalterítő díszét. A fenyőágakból, tobozokból és apró festett gombákból „eszkábált” koszorút. A légbe szálló füstcsík, és a faggyú, illetve a kanóc semmihez sem hasonlítható „illata” jelezte a jó öreg sikerét. Amikor hátralépett, már a táncoló lángnyelveket is láttuk.

Mamám ekkor az ölébe vont, és mesélt a mécsesek jelentéséről. Az első a hitet jelképezi. A hitet, a Messiás eljöveteléről. Kis lurkóként fogalmam sem volt ki az a Messiás, ám a mamám olyan átéléssel beszélt, hogy nem volt kedvem megszakítani a történet fonalát, holmi csacska kérdésekkel. Azt is elmondta, hogy ennek a gyertyának lilának kellene lennie, de olyan színűt nem árultak a vegyesboltban. Így azután a második adventi mécses, ami a reményt szimbolizálta, az is egyszerű fehér volt.

Nagymamám megsimogatta kötényébe hajtott buksimat, majd azt mondta, kisunokám, a remény minden nehézségen átsegíthet. Minden élethelyzetben oltalmaz. A gondok dacára is azt sugallja, tartsunk ki. Ráadásul a problémák közben a remény segít észrevenni, miért lehetünk hálásak az életünkben. A remény erőt ad a mindennapok során, erősít minket lelkiekben, tudtunkra adja, ha bízunk, akkor bármi lehetséges. Ezek után a koszorút körbeállva három mosolygós arcot világított meg a fény. Papámét, mamámét és az én csillogó képem.