Táncoló falevelek

Aranysárgába burkolózott a barackfám, a meggy a bíbor különböző árnyalataiban pompázik, a többiek zöldek, barnák, s van, amelyiknek ágai között már akadálymentesen átfújhat a szél. Elengedte a múltját. Fordul a télbe. Mindenszentekkor, amikor készülök a másik dimenzióba költözött családtagokhoz, szeretem nézni a megtisztított sírokon táncoló faleveleket. A fiaimmal együtt gyertyát gyújtunk, s azokról, akik nemrég költöztek át, különösen sokat beszélgetünk. Főleg Róla. A gyerekek édesapjának a sírjára már a hetedik éve viszünk koszorút. Bordót, az volt ebben a valóságban a kedvenc színe. S miközben a hideg kőről szedegetem a színes faleveleket, beszélek hozzá. 

Ma már észreveszem a szomszéd sírnál a hölgyet, aki fiát gyászolja, és órákat tölt ott. Vagy a fiatal párt, akik találgatják, hogy melyik „Kovács” az igazi, hova helyezzék a mécsest. A hideg kő mellől most már fel tudom emelni a fejem, hogy észrevegyem a világot a sír körül is. Hét év kellett hozzá. A gyászból való továbblépés teljesen egyéni. Vannak, akik egy életen át intenzíven gyászolnak. Ahogy a hölgy a fiát. Mások könnyebben lépnek túl. Megértem mindkét hozzáállást. Nekem is még dolgoznom kell azon, hogy messzebb lássak. Hogy ne csak az elmúlást, hanem a táncot is lássam a sírokra hulló falevelekben.