Élet a faluban: egy városias szemmel

Tibi bácsi immáron 26 éve él Mocsán feleségével együtt. Ők ketten már 30 éve alkotnak egy párt. Mindig azt mondja nekem, hogy semmi más nem számít, csak az, hogy szeressétek egymást. Mint ahogyan ők is teszik jóban, rosszban. A feleségét keveset látom, súlyos beteg. De Tibi bácsi minden nap a kertben kapirgál.

– Drága Klaudi! – hallom már messziről a kiáltását. Tudod mit mondok neked mindig, ugye?

– Persze, Tibi bácsi. Hogy minden nap csak 1 órát legyek kint a kertben, mert az összesen 1 évben 365 óra, vagyis kereke 15 nap.

Tibi bácsi rengeteget segít nekünk. Őt nem érdekelte sohasem, hogy „gyüttmentek” vagyunk, azaz városiak. Ő azt látja bennünk, hogy két fiatal, akik szerelmesek és tettre készek. Ha kel gazolunk, ha kell csirkéket vágunk, s ha az kell, akkor gyomírtóval fújjuk le az egész telket.

Tibi bácsi szavait miden este iszom. Felnézek a tudására és legfőképpen a gyönyörű veteményeskertjére. A vízmérték is megirigyelné az öreg egyenes ágyásait. Nem úgy, mint a miénket, de Tibi bácsi szerint a görbe sor sem baj, mint mondja: abba több fér.

Mondjuk Tibi bácsi néha a legváratlanabb pillanatokban, dudorászva érkezik be hozzánk a kertünkbe. Az elején ez furcsa volt nekem. Csak úgy, kopogtatás és minden nélkül beslattyog a kertbe, egy kupica pálinkával és miközben dudorászik, hozza viszi a holmikat a telekről. De mára már megszoktam. Furcsállnám is, ha nem jönne. Lassan olyan érzésem van, mintha hárman élnénk egy lakásban. Én. A szerelmem. És Tibi bácsi. A pálinkás, jókedvű kisöreg, aki még arra is megtanított, hogy minden nap csak 1 órányi kertészkedés aranyat érhet.