Fuvarozni muszáj

Mikuláskor búcsút inthettünk a „jó” négyszáznyolcvan forintos naftának. Ekkor szűnt meg ugyanis a hatósági ár az üzemanyagokra. Szerencsére az indulatok azért nem szabadultak el annyira, mint az árak, bár sokan vakarták a fejüket, amikor az „okosok” a szankciók, illetve az olajembargó következményeként definiálták az ársapka levételét.

Az viszont tény, hogy nem csupán a fejekben keletkezett némi zavar, hanem a hazai üzemanyag-ellátásban is. De az ársapka visszavonását megelőző roham hamar lecsengett, és ma már „boldogan” és könnyedén tankolhatunk a töltőállomásokon. Van benzin, folyik a „dízelcsap” is, és mindenki odafér a kutakhoz. Nincs sorban állás, lökdösődés. Legfeljebb egy-egy szitok az összeszorított fogak között, hogy hinnye, de drága!  Viszont minden működik, mint a karikacsapás, és miért is ne menne, hiszen majdnem hétszáz forint a gázolaj. Ám én sem dörzsölhetem a markomat kárörvendően, hogy benzines autóm van, mert az sem olcsó.

Akinek nem a munkája elvégzéséhez szükséges a gépkocsi, azok azért jobban elvannak, hiszen, ha laposodik a buksza, legfeljebb nem autókáznak. De, akinek a megélhetését jelenti, hogy nap mint nap a volán mögé ül, az aligha ritkíthatja fuvarjai számát. Miközben úgy tűnik, hogy a fuvarozók kivéreztetése sem lanyhul. Ők a tarifán aligha tudnak srófolni, miközben minden költségük az egekbe szökik, és közben szállítani meg muszáj. Emiatt pedig minden nap összefutnak az üzemanyag-drágulással.