„Szegény kislány, de kár érte” - életével mutatott fricskát a szánakozóknak a sárisápi nagyi

Nem mindennapi Kreisz Istvánné életútja, aki végtaghiánnyal született 1953-ban a Pest vármegyei Ceglédbercelen. Családjával korábban sokat beszélgettek arról, hogy ennek mi lehet az oka. Az ötvenes években ugyanis Magyarországon sok végtaghiányos gyermek látta meg a napvilágot. Találgatások vannak, de egyelőre senki nem tudja, hogy valójában mi állhatott a háttérben. 

– Kicsi gyerekkoromban, ha a szüleimmel az utcán sétáltunk, nagyon sokszor hallottam ezt a mondatot: „Szegény kislány, de kár érte”. Azóta is ugrok erre a szóra, mert egyáltalán nem érzem magam szegénynek. Véleményem szerint az a szegény, aki egész testét érintő betegségben szenved. Ennek ellenére mindig életvidám voltam, és vagyok is mind a mai napig, így próbálom elviselhetővé tenni az életem, ami sokszor nem is olyan egyszerű. Amit a fejembe vettem, azt mindig megvalósítottam. Kedvelem az okos és vidám emberek társaságát, segítőkész, együttérző embernek tartom magam. Sokan mondják, hogy szeretnek a közelemben tartózkodni, megnyugtató érzés velem beszélgetni. Úgy gondolom, hogy ezt a pluszt kaptam a Jóistentől – mondta. 

Kreisz Istvánné nyolcéves volt, amikor kialakult a szívbetegsége. Egy decemberi napon a szülei elmentek disznót vásárolni. Aznap esett egy kis hó, Sárisápon az Öreg-árok nevű településrésznél volt egy kis jég a patakon, melyre rajta kívül senki nem mert rámenni. 

– Sajnos én rá mertem menni. Ahogy ráléptem, rögtön beszakadt alattam a jég, és elmerültem a vízben. Azt még hallottam, hogy a gyermekek kiabáltak, hogy beleesett az Éva a patakba. A Zsombok néninek köszönhetem az életem, azóta is sokat gondolok rá. Ő húzott ki a copfomnál fogva, én pedig kiabáltam, hogy visszamegyek a kendőmért, ami ott maradt a patakban, és féltem, hogy kikapok… – idézte fel. 

Miután hazavitték, féltestvére befektette az ágyba, és meleg teát adott neki. Akkor látszólag semmi baja nem volt. Azonban két hónap múlva nem tudott lábra állni, reumás láza alakult ki. Ezután szívizomgyulladása lett, melynek szövődményeként szívbillentyű-szűkület alakult ki nála, onnantól kezdve folyamatosan betegeskedett. Az első szívműtétje 1966-ban volt, a kockázatos operáció során kitágították a szűk billentyűt. 

– A betegségem miatt tizenhat évesen tudtam csak befejezni az általános iskolát, majd 1969-ben fiatalkorú kisegítőként kezdtem el dolgozni a sárisápi XIX-XX-as aknánál. Élveztem, hogy végre van keresetem, az első fizetésemből vettem egy biciklit, azzal jártam büszkén dolgozni – mondta. 

Tizennyolc esztendős korában aztán áthelyezték a telefonközpontba, ahol három műszakban dolgozott. Történt egyszer, hogy a helyiségben felpúposodott a parketta, melyet az asztalosként dolgozó Kreisz István ment el megjavítani. Akkor ismerkedett meg a későbbi férjével, négy hónappal később pedig, 1971 decemberében hozzáment feleségül. 

– Tizenkilenc éves koromban állapotos lettem, azt mondták a kórházban, meg kell nézetni, hogy egyáltalán bírná-e a terhességet a szívem. Azt javasolták, hogy vetessem el a magzatot, de ezt én nem akartam meghallani. Sosem éreztem magam annyira egészségesnek, mint a terhesség alatt. Egy hónappal a szülés előtt már befektettek, majd császármetszéssel született meg 1972 szeptemberében a fiam, Zoltán – árulta el. 

Kreisz Istvánné elmondása szerint a mai napig olykor kisebbségi érzése támad, hiszen bizonyos szituációkban az emberek nem jól reagálnak, átnéznek rajta, ő azonban mindig megmutatta, hogy mindent el tud végezni egy kézzel is. Mindig feltalálja magát, a kötéstől kezdve a mosogatásig gyakorlatilag minden feladatot teljesít. Például minden szem rá szegeződött akkor is, amikor az újszülött kisfiát öltöztette, pelenkázta, hisz mindenki kíváncsi volt, hogyan fogja megoldani ezt a helyzetet. Kipirulva, leizzadva ő volt az, aki a leghamarabb végzett, és elsőként hagyta el gyermekével a rendelőt. 

– A szülési szabadság után a sárisápi termelőszövetkezet részeként működő Alu­grafika üzemben dolgoztam, ahol egy kollégám azt mondta nekem: „itt mindenkinek fel kell mosni, mert saját magunknak kell takarítani a műhelyt”. Három napig voltam érdekes, azalatt mindenki látta, hogy meg tudom csinálni – tette hozzá. 

Megtudtuk tőle azt is, hogy a későbbiekben lehetősége nyílt arra is, hogy egy tatai mezőgazdasági szakközépiskolában leérettségizhessen, továbbá növénytermesztő és állattenyésztő szakmát szerezzen. Elmondása szerint sokszor úgy érezte, hogy a munka és a család mellett nem tudja befejezni a tanulmányait. Azt mondta neki valaki ott, hogy: „minek kezded el, úgysem fejezed be!” Ez végig segítette, hogy csak azért is megcsinálja. 

– Mikor leérettségiztünk, odamentem hozzá, és neki külön megköszöntem, hogy ezt mondta nekem, hiszen a négy év alatt mindig ez a mondat segített át a nehéz időszakokon – jegyezte meg beszélgetőpartnerünk. 

Az iskola elvégzését követően a takarmánykeverő üzembe került, ahol szintén jó kollektíva alakult ki. Időközben azonban egyre többet betegeskedett: az 1966-ban kitágított szívbillentyűje elmeszesedett, helyette pedig egy újat kellett beültetni. 

Az operációt követően 1989-ben rokkantnyugdíjas lett. Aztán a Mozgáskorlátozottak Komárom-Esztergom Megyei Egyesülete révén – melynek hosszú évek óta a tagja – elhelyezkedett a Re­labor Kft.-nél, ahol mindenki a betegségének és egészségi állapotának megfelelően kaphatott munkát. A mai napig szívesen emlékszik vissza Gerendás Sándorra, az elektronikai ágazat vezetőjére, aki mindenkivel kellően empatikus, segítőkész, végtelenül barátságos volt, és igazi rehabilitációs munkahelyet varázsolt. 1998–2015 között tizennyolc évet töltött el a cégnél, ebből tízet a dorogi, míg nyolcat az esztergomi telephelyen, végül aztán nyugdíjba vonult. 

Kreisz Istvánné elmondta, hogy a szívbillentyű-beültetését követően is megmaradt a szívritmuszavara, a gyógyszerek sem mindig segítettek rajta, sokszor elektromosan kellett helyreállítani a ritmusát. Előfordult, hogy nyaralások, kirándulások után rögtön az intenzív osztályra kellett mennie, a gyakori rosszullétek a családtagjai számára is megterhelőnek bizonyultak, hozzátartozói állandó készenlétben voltak, izgultak és féltették őt. Betegsége által élete jelentős részét töltötte az esztergomi kórházban, ahol az ápolókkal és az orvosokkal is szorosabb viszonyt alakított ki, mindig szeretettel fogadták és gyógyították őt. 

– A rendszeres beavatkozások annyira igénybe vették a szívizmot, hogy Budapesten, a Városmajori Szív- és Érsebészeti Klinikán már azt mondták, hogy ehhez a szívhez már nem szabad hozzányúlni. 2014 nyarára már olyan rosszul voltam, hogy a ritmuszavarokra specializálódott dr. Gellér László egyetemi tanár egy ablációs vizsgálat során lézerrel próbálta elégetni a rossz ritmusokat, de csak bizonyos ideig múlt el a probléma. Végül beültettek egy pacemakert, azaz egy szívritmus-szabályzót. Hálás vagyok Gellér László tanár úrnak, hogy a hátralévő éveimet megkönnyítette ezzel – mondta. 

Hozzátette azt is, azóta igen aktív életet él. Nyugdíjasként is gyakran jár közösségbe, sokan kedvelik őt kisugárzása és őszintesége miatt. Minden egyes alkalommal örömmel vesz részt a sárisápi és esztergomi szenior-örömtánc­csoportok fellépésein, illetve összejövetelein, a programokon rendre kellemes élményeket él át. Elmondása szerint a közös mozgás sokat segít, és társaival együtt több mint ötszáz koreográfiát tudnak előadni. 

Utazni is szeret, az elmúlt években barátaival és a családtagjaival közösen jártak Rómában, a Vaskapu-szorosnál, sőt meghódították a lengyelországi Zakopanéban található 1987 méter magas Gáspár-csúcsot is. 

Kreisz Istvánné az elmúlt hetekben ünnepelte hetvenedik születésnapját. A kórházi ápolóktól kezdve a barátokon, családtagokon át sokan felköszöntötték őt, még Kollár Károly sárisápi és Turi Lajos táti polgármesterek is ellátogattak hozzá, akikkel szintén szoros viszonyt ápol. 

– Mindig vannak álmaim és terveim, melyek folyton erőt adnak. Sok jó embert ismertem meg a betegségemen keresztül: orvosokat, nővéreket, betegtársakat, akikre mindig szívesen és szeretettel gondolok. Egész életemben arra törekedtem, hogy jó emberek vegyenek körül. Ők segítettek abban, hogy elfeledtessék velem a hiányosságomat. Számomra az nagyon fontos, hogy mindenhol szeretettel fogadjanak, és úgy érzem, ez sikerült. Persze sokfélék vagyunk mi, emberek, de ettől szép kerek a világ – mondta. 
 

Kreisz Istvánné számára fontos, hogy mindenhol szeretettel fogadják
Fotó: Walczer Patrik

Mindig vannak álmaim és terveim, melyek folyton erőt adnak