Böjtnapló, a 11. nap: Lordokká váltunk

Ünnepélyes bejelentés következik: ma jött el a jackfruit ideje. Kinyitottam a konzervet. Leszűrtem a gyümölcsdarabokat. Az illat nem volt túl étvágygerjesztő, de hatalmas bizalmat szavaztam a sütésnek. 

Állítólag egy kis paradicsommal és szárnyasoknak járó fűszerkeverékkel eszméletlen ízt lehet kihozni az amúgy trópusi gyümölcsből. Azt is csicseregték a madarak, hogy tépett húsra emlékeztet. Stimmelt minden, csak a várt íz nem jött. Persze, jóakaróim a külcsínre gondoltak és nem a belbecsre. Szóval olyan volt az íze volt, mint a romlott húsnak. Savanyú.

Családunkban két fontos és ki nem mondott szabály van: nem dobunk ki ételt, és minden ételnek jól áll a hagyma. Azaz majdnem mindennek. Sajnos ez sem jött be ebben az esetben. Viszont azt már megtanultam, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Este koncertre voltunk hivatalosak. Én és a böjtölő gyomrom. Ugyan nagy kísértésnek nem voltunk kitéve, de egy pohár bor azért jól jött volna.

– Ne aggódj, majd holnap visszajössz a kocsiért! – mondta az esti programunk főszervezője, aki a sokadik kínálás közepette döbbent csak rá, hogy a böjt miatt nem iszom egy kortyot sem.

A lényeg a lényeg, most is hatalmasat zenélt a Lord. Az énekes Pohl Misi vezette együttes 50+1 koncertjén, valahol a színpad előtti harmadik sor közepén meg is jött az ihlet: tortilla tekercsbe csavarom azt az izét.

Ki-ki a maga módján aratott diadalt. Én a konyhában. Hanyag eleganciával a mosogató szélére dobtam a konyharuhát. Misi bácsi pedig a színpadon hozta a formáját. Pedig jövőre lesz hetven éves.