Utolsó kívánság: elhunyt kisfia fényképével szállt fel a tatabányai óriáskerékre Orsolya

Még éppen csak felépítették, a zúgolódók hangja pedig akkoriban volt a leghangosabb, amikor Kovács Orsolya az elsők között ült fel családjával a tatabányai óriáskerékre. Az élményt megörökítő fotón ott vannak ők: anya, apa, a 2 éves Lujza és egy fotó Marciról, aki már csak így lehetett ott velük. A tavalyi karácsonyt még együtt tudták tölteni, ez lesz az első ünnepünk nélküle.

Kovács Mártonról 3 évesen derült ki, hogy nagyon beteg. Éppen csak óvodáskorú lett, amikor szervezetében már ott volt a rettegett kór. Rák. Gyógykezelések, őssejtbeültetés és steril szoba várt rá. Három évnyi küzdelemben csak azért is tervek és élni akarás. Kis dolgokban keresett öröm. A legnehezebb napokon is megélt szeretet. Nem adták fel. Édesanyjával bakancslistát készítettek. Egy listát olyan dolgokkal, amiket nem szabad kihagyni az életből.

– Marci sok mindent szeretett volna kipróbálni, amire akkor nem volt lehetősége, hiszen a kezelések miatt el voltunk zárva a külvilágtól. Aztán tavaly júliusban kiderült, hogy a terápia ellenére kiújult nála a betegség, az orvosok pedig kimondták: nem tudják meggyógyítani. Akkor kezdtük el írni a bakancslistát, közösen. Budaörsön állt akkoriban óriáskerék, amire nagyon szeretett volna felülni. Felírtuk hát a listánkra. Tudtam, hogy ha ő elmegy, én akkor is megvalósítom az álmait – meséli Orsolya, hozzátéve, a három év alatt, amíg el voltak zárva a külvilágtól, megtanultak örülni a legapróbb dolgoknak is.

– Ezt a derűt, pozitivitást hiányolom az emberekből. Én nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Tatabányán is lesz óriáskerék. Annak ellenére akartam felülni rá, hogy egyébként tériszonyos vagyok és félek a magasban. Előtte viszont hideget-meleget kaptam érte az interneten. Szomorú, hogy az emberek semmiben nem látnak már jót, mindenben csak a hibát keresik. Fogalmuk sincs róla, mennyivel gazdagabban élhetnének, ha nyitottak lennének a világra és az élményekre. Az élet szép, ha más szemüvegen át nézzük – fogalmazott az édesanya.

– Amikor Marci még velünk volt, szerettük nézni az ablakok fényét, kitalálni, vajon milyen család él odabent, ahonnan kiszűrődik. Találgattuk, vajon hogyan élnek, hogyan várják a karácsonyt. Ezt láttam, erre emlékezhettem az óriáskerékről, fentről, és nagyon szép volt – mondta Orsolya.

– Mi annak idején az onkológián töltöttük az ünnepet is. És szenteste, amikor bekiabált a steril szobába nekünk a nővérke, hogy 324 védekező sejt van, akkor az én kisfiam felugrott az ágyban, és bár lógott belőle a sok infúzió, nem volt haja, sem szemöldöke, szempillája, de felderült a hírtől. „Igen, anya, megcsináltuk, ez a legjobb karácsony!” Ezt mondta Marci – idézi fel az akkori karácsonyukat Orsolya.

Marci egészen különleges kisfiú volt. Sok jót hagyott maga után. Születése után a szüleinek azt mondták az orvosok, nem lehet több gyermekük, ám Marci, akkor már betegen azt mondta, hogy márpedig neki lesz egy kishúga.
– Amikor Lujza lett, mi még nem is tudtunk róla, de Marci egy napon megpuszilta a hasamat és így szólt: ideje volt, hogy adtál nekem egy kistesót! Csak utána csináltam tesztet és tudtam meg azt, amire az orvosok csak annyit mondhattak, hogy az élet utat tört magának – emlékszik vissza az édesanya.

Marcinak tényleg kistestvére lett. És Orsolya úgy meséli, a kisfiú azt is tudta előre, hogy lány lesz. Nagyon akarta, hogy kishúga legyen. 
– Mintha azt szerette volna, ha maradna nekünk valaki utána. Aki segít túlélni a hiányát. Lujzával egy igazi szeretetbombát kaptunk, akinek hiszem, hogy Marci súg. De hiányzik így is, hogy mindig velünk maradt. Jött velünk az óriáskerékre, és elvittük repülni is, mert arra is vágyott – árulja el Orsolya, aki minden közös tervet megvalósít arról a listáról.

– Egyszer be kell ülnöm egy Lamborghinibe, és vezetnem kell tankot is. De van egy még nagyobb álmunk, amit valóra kell váltanom. Marci nagyon szeretett volna eljutni Párizsba, az Eiffel-toronyhoz. Azt mondta: anya, oda hófehér ruhát kell felvenned, és én feleségül veszlek! – meséli elcsukló hangon, szavaiban mégis derűvel az édesanya.

Hallgatva őt, az ember eltűnődik, honnan jön belőle ez az erő. Ő állítja: Marcitól. Tőle tanult meg máshogyan élni, nyitottnak lenni az élet legapróbb örömeire is. Kisfiának volt egy kedvenc mondata, amit, mint egy szlogent, úgy hangoztatott. „Csak a szeretet számít, és nincs más opció.” E szerint léteznek most is:

– Hat évig éltünk érte, és a végére már fel voltunk készülve rá, hogy elmegy. De arra nem, hogy milyen lesz nélküle. Májusban halt meg, négy nappal a hatodik születésnapja után. Az utolsó napokban azt mondogatta: Anya, ne sírjál, mert mi kemények vagyunk. Mindig emlékezz rám, de ne sírjál! Mert veled leszek! És tényleg mindig velünk van. Ott volt az óriáskeréken is.