Megyénktől a Magas-Tátráig: ködben, esőben és napsütésben is érdemes koptatni a bakancsot

– Menjek, vagy ne menjek? Inkább megyek, mert sosem érünk oda a hegyekhez! –  szóltam oda a félálomban pislogó utasoknak, akik a fék és gázpedál sűrű váltogatása közben akaratlanul mindig biccentettek egyet a fejükkel. Visszakapcsoltam hármasba, hogy nagyobb löketet kapjon az autó, miközben az 54-es úton Zólyom felé haladva meg akartam előzni három kocsit.

Még az útszűkület előtt – útfelújítás miatt egyszer csak „elfogyott” a szembe sáv – visszatértem a vezető jármű elé. Utólag kiderült, hogy nyolcfős csapatunk másik kocsija lemaradt és az említett nagyvárosnál a GPS két különböző irányba küldött minket. Úgy jó fél óra elteltével egy kis faluban félrehúzódva próbáltuk betájolni magunkat, mialatt egy rámenős utcai árus az esőben is bőszen ránk akarta sózni a termékeit.

A hátrányt be kellett hozni, megjegyzem, a négyszámjegyű, alsóbbrendű, gyér forgalmú utak – köztük a szlovák 66-os út – kiváló minősége bátran engedte a nagyobb sebességet is. Két óra múlva a Poprádtól északra lévő Késmárkiitató település közelében álltunk meg.

– Neeee! – ordítottam fel a Fehér-víz buszmegálló melletti parkolóban, ugyanis a hátizsákom kinyitásakor vettem észre, hogy a sertéstarjás szendvicseim bizony otthon maradtak a hűtőben. Aztán beletörődtem, hogy majd a Zöld-tavi-menedékházban biztos marad nekem is némi harapnivaló és nemcsak szőlőcukorral, meg ukrán csokival kell kibírnom a közepes nehézségű utat.

Tejfehér köd kavargott a fenyők között, hol kibukkant a felhőrengetegből a Lomnici-csúcs, hol 50-100 méterre láttunk csak. Aztán egyszer csak végleg kitisztult az idő és megfigyelhettük a 2004-es nagy orkán pusztítását. Mementóként álló fák százai vívják haláltusájukat a kártevőkkel szemben, mígnem egyszer a talaj felé veszik az irányt és gyökerestül földből kifordulva elterülnek a domboldalon. Így múlik el dicsőségük…

– Nem hiszem el, hol van már az a rohadt tó, mindjárt vége a völgynek! – mérgelődött egyik társam, akinek igencsak betettek a kilométerek. Kisvártatva a fák között feltűnt egy tető, majd az épület többi része is előbújt a rengetegből.

Hosszas pihenő következett a menedékháznál, ahol hét és fél euróért gulyáslevest, vagy éppen sült kolbászt is lehetett kapni némi ketchuppal. Az árak barátiak, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy egy benzinzabáló teherautóval hordják fel naponta az alapanyagot a köves úton.

Vuk jött, látott és győzött, villámlátogatását egyik barátom szendvicse bánta. A ravaszdi kellő szerénységgel csente el társunk élelmét, ám így legalább remek fotókat készíthettünk a rókáról. Később a kutyák voltak porondon, három bobtail érkezett az újabb szállítmánnyal, akik ellopták a show-t a kacsák elől.

– Menjünk fel oda a vízeséshez! – mutattam a csúcsok között alábukó zuhatagra, ahová fél óra múlva érkeztünk meg. A tó egy pocsolya, a ház, mint egy makett: eltörpült minden a hatalmas hegyek között. Lefelé majdnem egy bokaszalag bánta a rohanást.

A megtett tizennyolc kilométer és a 2400 méternyi szintkülönbség annyira kivette az erőnket, hogy az esti pizza után kidőltünk. Persze a távot még megtoldhattuk volna egy-két-öt, sőt tíz kilométerrel is, de senki sem akarta bevállalni az esőben, ködben a szerpentines hegyi ösvényeket.

Másnapra már csak a hazaút jutott, ami még egy plusz élményt adott az utazáshoz. A „kistesó”, vagyis az Alacsony-Tátra lábainál járva ezúttal nem a fék, hanem az ablaktörlő adta meg magát, mely a szakadó esőben döntött úgy, hogy elválik a karjától…