Előkerült a kasza: felidézték Ácson a régi aratások emlékét (képek)

Az aratók már kora reggel gyülekeztek az ácsi Malom-tó partján. Az asszonyok minden érkezőt lilahagymás zsíros kenyérrel kínáltak, amelyet mindenki szívesen fogadott. A területen helyi termelők portékáit is meg lehetett szemlélni, vásárolni.

A gyerekek nagy izgalommal várták, mikor érkezik a lovaskocsi. Kis idő múltán begördült a szekér a helyszínre, a kicsik pedig azonnal rohantak, hogy közeli barátságot kössenek a lóval. Páran fel is pattantak a kocsis mellé, és így utaztak az aratás helyszínére.

Örülök neki, hogy az idő, és mi mindannyian úgy gondoltuk, érdemes újra találkozni Isten szabad ege alatt. Az aratónapon felelevenítjük a hagyományokat, megéljük a közösségünket, ma rendhagyó módon nem az istentiszteleten, de az istennel való közösségben, a természetben.

– köszöntötte a jelenlévőket Gerecsei Zsolt református lelkész, hozzátéve, már a fiatalabbak is sokat tanultak az évek során a kézi aratás fortélyaiból. Azt is mondta, az aratás több volt, mint munka. Az emberek Isten áldását érezték, miközben nehéz fizikai munkát végeztek napokon, heteken át.

– Az aratásnak ünnepi jellege volt – fogalmazott Gerecsei Zsolt. – Egyrészt azért, mert hálásak voltak a termésért, másrészt, mert biztosak voltak benne, hogy megvan a mindennapi kenyér. Így aztán ezeket az alkalmakat imádsággal, megtisztult lélekkel kezdték.

A lelkész többek között köszönetet mondott azért, hogy a világban tapasztalható sok-sok fájdalom közt egy csendes, nyugodt, békés pillanatot élhetnek meg. Az imádság után következett a kötelek elkészítése, amely pár embernek fejtörést okozott, hiszen a legtöbben, akik régebben kézi aratáson részt vettek, már sajnos nincsenek az élők sorában.

Megboldogult legénykoromban tudtam, hogyan kell megkötni. De azóta már megnősültem…

– hangoztatta egyikük.

Bár a két dolog közti összefüggésre nem derült fény, a kötélkészítés módszerére igen, amelyek célja egyébként az, hogy oda tudják azokat fektetni az összegyűjtött kévék alá. Ezt követően többen is kaszát ragadtak, köztük dr. Szentirmai István polgármester is, aki aratáskor tapasztalt élményeiről is mesélt a gyerekeknek.

– Mikor még kézzel arattak, mindig teljesen kiürült a település – tudtuk meg Héregi Kálmántól egy korábbi aratónapon. – Mindenkinek volt aratnivaló földje, ahová ment, akiknek pedig mégsem, azok béraratásra mentek. Az idei aratás után istentisztelettel, fellépésekkel folytatódott a jó hangulatú, hagyományápoló program.

Isten áldását kérték a munkára - Az 1950-60-as években ért véget a kézi aratás, amely egykor az egyik legnagyobb ünnepnek számított. Arról is beszélt, nem véletlenül van rengeteg szólás, közmondás a kenyérről. A gabonát a Dél-Alföldön egyenesen életnek nevezték, mert akinek volt egy kis kenyere, az nem halt éhen. Az emberek nem csak egyszerűen kimentek a földre az aratás első napján, hanem előbb a templomba indultak. Isten áldását kérték a templomban, a munkára, a termésre. Az aratásban minden korosztály részt vett a valamilyen formában.