Szívfacsaró, mit élt át az utcára kerülő oroszlányi család az áprilisi havazásban

– Fáradt vagyok. Egy szemhunyást sem aludtam az éjjel – fogad minket Pál­fi Imre, aztán karosszéke biztonságába húzódott. Szemlátomást kutat a papírdobozokba rejtett lomok között, de sehol sem találja a zebracsíkos takarót, amit keres. Kell a meleg pokróc, ennyi idő után meg pláne. Ugyanis az utóbbi napokat a szabad ég alatt töltötte feleségével. Imre kezd fel­engedni, legalábbis a szó átvitt értelmében. Mélyen a szemünkbe néz, majd belekezd történetükbe.

– Öt nappal ezelőtt még minden rendben volt – meséli Imre, aztán ki kellett költözniük a tóparton bérelt garázsból. Láthatóan a garázssor oldalában húzták meg magukat, ő és szeretett Marikája. – Az utolsó éjjel volt a legszörnyűbb, körülbelül fél­óránként váltották egymást a hózáporok – alig hallhatóan mormolja magában. Aztán a fekhelyre mutat, ami inkább emlékeztet keretre, mintsem ágyra. Felesége pedig itt aludt. – Harminckét éve vagyunk házasok. Nekem ő a mindenem – mondja Imre, aki nem győzte söpörni Marika testéről a havat az éjszaka. Nagyon bízik benne, hogy felesége már jó helyen van. Biztonságban.

Sanyarú sorsuk híre messzire eljutott. A közösségi portálra feltöltött fotók és a poszt a bizonyíték: a legtöbb jóérzésű ember összefogott. Ottjártunkkor egy, Bánki Donát utcai volt szomszédjuk – az úgynevezett lengyel tízesből – hozott nekik ételt. De segítségükre volt Baráth Domonkos is, az önkormányzati szociális szolgálat intézményvezetője, aki személyesen gondoskodott arról, hogy Marika minél hamarabb a Családok Átmeneti Otthonába kerüljön. Az intézményben különféle egészségügyi vizsgálatok vártak rá, melyből egyértelműen kiderült, hogy a garázsban töltött hosszú hónapok és az elmúlt napok viszontagságai teljesen kimerítették a szervezetét. Az intézményvezető gondoskodott arról is, hogy az évek során összekuporgatott holmijaik biztos helyre kerüljenek, a Nyíres-dűlőben található szociális épületbe, a Csillagközpontba.

„Most mondjam azt, hogy az élet így hozta?”

Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni az újságírót. Minek kellett történnie, hogy a biztonságot adó munkahelyről és a stabilitást jelentő panellakásból egy fűtetlen garázsba kerüljön a Pálfi család. – Most mondjam azt, hogy az élet így hozta? – néz ránk kérdően Imre. Oldalra fordítja a fejét, nagyokat sóhajt és folytatja. – Az asszony előző házasságából van egy nevelt fiú – következik egy hatásszünet, érezni lehet a szavak mögötti feszültséget. Családi tragédia következik. – Kisemmizett minket – zárja rövidre Imre, aki azt állítja, hogy így lett a borbálai lakatosműhely helyett egy tóparti garázs az otthonuk, csaknem egy éven át.