Már külföldön is felfigyeltek a tehetséges tatai operaénekesre

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

– Már kiskorom óta az életem része volt a zene, mivel anyukám rengeteget hallgatta velem kicsiként Vivalditól a Négy évszakot, talán innen van a hegedű iránti szerelmem. Hatéves voltam, amikor elkezdtem hegedülni tanulni a Tatai Zeneiskolában Ruska Anettnél, akinek nagyon sok mindenért hálás vagyok a mai napig. Később koncertmester lettem a zeneiskola vonószenekarában, kamaráztam Soltész Pista bácsinál és később a zeneiskola kórusának is tagja lettem. Már ott tapasztaltam, hogy míg a hegedűvel nagyon izgultam az előadásokon, addig az éneklésnél maximum azért voltam izgatott, hogy mikor léphetek már végre a színpadra. Schmidt Mónika tanárnő vette észre először a kóruson, hogy lehet érdemes lenne külön énekórára járnom hozzá. Pár évvel később ő fogalmazta meg a kérdést, hogy mi lenne, ha az érettségi után felvételiznék a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumba. Igazából ez volt talán az első olyan jelzés, hogy lehet komolyabban kellene a klasszikus énekléssel foglalkoznom és talán ez lehet a hivatásom is, hiszen felvettek az ország első számú „konzijába”.

– Jelentkezett már tehetségkutató versenyre?

– Igen, voltam az X-Factorban, illetve sok más tehetségkutatóban is, de hamar le is tettem róla, mert rájöttem: az nem az én világom. Azt tapasztaltam, hogy azok nem a zenei képzettséggel rendelkező emberek számára vannak kitalálva, legalább is itthon. Azt gondolom, hogy a nézettség és a show számít ott igazán. Idén is megkerestek többször az egyik ismert tévécsatornától, hogy szeretnének meghallgatni, mert felfigyeltek rám a szerkesztőségben, de nem éltem a lehetőséggel, hiszen ahogy mondtam már, úgy érzem, az nem az én világom.

– Milyen zenei stílust képvisel?

– A klasszikus zenét képviselem, hiszen a diplomámat is klasszikus ének szakirányon szereztem a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán.

– Gondolta már valaha, hogy feladja?

– Őszinte leszek, nem is egyszer. Először akkor támadt ilyen gondolatom, amikor nem vettek fel a konzi után az egyetemre és egy évre haza kellett költöznöm.

– Mivel telt az az egy év?

– Rengeteg koncertem volt abban az évben, amiket Prónikné Mező Judit nélkül nem tudtam volna megvalósítani. Ő volt annak idején a zongorakísérőm, mikor még hegedültem a zeneiskolába, így hát felkerestem, hogy heti egyszer volna-e kedve velem együtt dolgozni a felvételi anyagomon. Így történt, hogy a Tatai Nyugdíjas Klubnak adtam koncertet, a zeneiskola karácsonyi koncertjén énekeltem, majd megkeresett Soltész István a volt kamaratanárom, hogy énekeljek a zenekarral a tardosi Adventi koncerten, ahová azóta is minden évben visszavárnak, majd végül egy szabadtéri koncertre is meghívtak a tardosiak.

„Végül ez az időszak hozta meg nekem

a fejlődést minden szempontból”

– Eddigi munkái során kikkel dolgozott együtt?

– Szerencsés vagyok mert már most elég sok kiemelkedő élményem és fellépésem volt. Rengeteg híres és színvonalas mestertől tanulhattam és dolgozhattam is velük a mesterkurzus keretein belül. Ilyen nagy mester például Sass Sylvia, Rost Andrea, Szinetár Miklós és Bátori Éva, akinek a mai napig rengeteget köszönhetek technikailag és vele többször is volt alkalmam együtt dolgozni, Szegeden, Makón és Szabadkán is, ahol Rúzsa Magdi is meghallgatott, hiszen neki is Éva az énekmestere.

Útravaló

– Sok tanár keze alatt megfordultam, hiszen minden évben új tanárt kaptam. Jelinek Gábornál kezdtem az évet, akinek volt egy tanácsa számomra, ami szinte elsőként jut az eszembe, ha nehezebb időszakom van: „Mercike, sose hagyd el a gerinced! Így biztos, hogy a te utad hosszabb és kacskaringósabb lesz, de hidd el ez a titka a tartós sikernek!”

– Ha a kiemelkedő fellépéseidre gondol...

– Több kiemelkedő fellépésem is volt már. Amire a legbüszkébb vagyok az a 2017-es pécsi Plácido Domingo Classics fesztivál, ahol közös színpadon állhattam Domingóval és több más híres operaénekessel, mint például Marina Rebeka világhírű szopránnal. A másik büszkeségem az első főszerepem volt, amit másodikos egyetemista koromban kaptam meg az év végi operavizsgán, Purcell: Dido és Aeneas című operából Dido szerepét, amit a szegedi Kisszínházban adtunk elő telt házas közönség előtt. Volt több tatai fellépésem is, amikre nagyon büszke vagyok. Ilyen a 2018-as Vízkereszt Újévi koncert, ahol több mint 1000 ember előtt énekelhettem két Vivaldi-áriát a Soltész István Kamarazenekar kíséretével. Úgyszintén ebben az évben, az általános iskolám, a Kőkúti alapításának 35. évfordulója alkalmából is felkértek. Végül 2019-ben a volt zeneiskolám, a Menner Bernát Zeneiskola 50. éves évfordulója alkalmából is megkerestek, több volt tatai zeneiskolás növendékkel együtt, mint például Kálmán Attila orgonaművészt, aki az áriám karmestere volt, és Keresztesi Attila hegedűművészt, aki ma már a Luxemburgi Szimfonikus Zenekar Koncertmester és persze az én darabom zenekari koncertmestere is volt.

– Külföldön adott már koncertet?

– Igen, Szlovákiában. Az egyiket Somorján rendezték. Ott láttam magam először viszont egy hatalmas plakáton. A másik pedig Révkomáromban a Nőnapi gálakoncert volt, ahol Peller Károly operett- és Otokár Klein operaénekes, valamint Érsekújvár polgármestere volt mellettünk a sztárvendég. Mind a két helyszínen a Dunakeszi Szimfonikus Zenekar kísért minket.

– Milyen volt Szegeden?

– Emlékszem, nagyon féltem mikor felvettek, hiszen senkit nem ismertem ott. Akkor először lettem kollégista, picit óckodtam is a fiatalabb szobatársaktól. Visszagondolva azt hiszem, hogy jobb szobatársakat nem is kívánhattam volna. Így ismerhettem meg Szubotin Danicát, aki a trombita szakon végzett, és nem csak zenésztársak, de barátok lettünk. Végül a közös kamaraműsorunk a Händel: Eternal Source of Light Divine című Piccolo Trombita és Ének darab lett, amiről hangfelvételt is készítettünk, aminek felkészülésében nagy szerepe volt Boros József trombitaművész tanár úrnak. Hamar beilleszkedtem Szegeden, rengeteg barátot szereztem más karokról is, majd a második félévben megkeresett a karunk Hallgatói Önkormányzatának az elnöke, Czifra Dániel, hogy szeretnék, ha én lennék az új, de egyetlen lány tagja a HÖK-nek. Persze azonnal igent mondtam, majd harmadikban már én lettem az általános alelnök, amiért a mai napig hálás vagyok és büszke is vagyok rá. Így amennyire magányosan érkeztem Szegedre úgy annyival több baráttal lettem gazdagabb a harmadik évem végére.

Mint az olimpikonok. . .

– Sokan azt hiszik énekelni bárki tud és az milyen egyszerű dolog. Igen otthon a négy fal között vagy a fürdőszobában az, de egy színpadon több száz vagy ezer néző előtt azért nem. Sokan nem tudják milyen egy operaénekes élete. Mennyi lemondással és áldozattal jár. A mi életünk is olyan akár egy olimpikoné. Mindennapos gyakorlásra van szükségünk, hiszen a testünkkel dolgozunk. Többek között a has- és rekeszizmunkkal, arcüregünkkel és a gégeizmokkal. Ezeket minden nap edzeni kell. Hiszen egy úszó sem tud több hónap kihagyás után ugyanúgy úszni, úgy az énekesek sem tudnak ugyanúgy énekelni. Fontos az állóképesség is, hiszen az operák többsége 3-4 órás is lehet. Ezeket végig kell tudni énekelni és állni, mindemellett a rendező által mondott instrukciókat véghezvinni. Előfordul az is, hogy fekve vagy a levegőben lógva kell áriáznunk. Egy énekesnek nem csak a fizikuma fontos, de az egészsége is. Így rengeteg tényezőre oda kell figyelnünk a hétköznapokban. Például, nem ihatunk túl hideget, vagy szénsavas italokat, hiszen azok károsítják a hangszalagokat, ahogyan a cigifüst, a hideg szél is. Egy énekesnél a megfázás után minimum két hét, mire felépül annyira, hogy újra munkába állhasson. Emiatt nagyon kell vigyáznunk magunkra, hiszen egy fellépést, vagy egy szerepszerződést nem lehet csak úgy lemondani.

– Kinek a leghálásabb azért, amit eddig elért?

– A szüleimnek, hiszen nélkülük és az ő támogatásuk nélkül, talán most nem itt tartanék, ahol, és nem csinálhatnám azt, amit a legjobban szeretek a világon. Ők azok, akik kiskorom óta figyelték mit szeretek és miben vagyok jó. Hallgatták évekig, ahogy nyüstöltem a hegedűt, de sose szóltak rám, egyetlen egyszer sem mondták, hogy most már elég lesz, sőt, inkább azt kérdezték: nem kellene még gyakorolnod? Mindig hittek bennem és a zenei pályámban. Még az egyetemi éveim alatt is ők támogattak anyagilag, ami sokszor megviselt, hiszen a velem egykorúak többsége már rég dolgozott, de az egyetemi órabeosztásom mellett még egy 4 órás munkát se tudtam volna vállalni, hiszen minden szabadidőm a gyakorlással ment el. Szóval köszönöm a szüleimnek azt a sok türelmet és biztatást, amit kaptam és kapok tőlük a mai napig. Hogy arra tanítottak, sosem szabad feladni az álmainkat és igenis azért keményen meg kell dolgozni értük. Köszönöm nekik azt is, hogy mindig támogattak, illetve amikor elbuktam, akkor ők ott voltak és felsegítettek.

– Milyen célokat tűzött ki maga elé?

– Számos célom van még az életben, felsorolni is nehéz, mindenesetre megpróbálom. Elsősorban szeretnék egy mesterképzésen részt venni, emiatt is költöztem ki a párommal Ausztriába. Számos előnye van, hiszen amíg nem tanulok, addig tudok dolgozni, illetve a nyelvet is el tudom sajátítani. Ez már olyannyira sikerült, hogy februárban jelentkezem a salzburgi Universität Mozarteumba. Ugyan még kérdéses számomra, hogy opera vagy barokk ének mesterképzésre jelentkezzek, hiszen nagyon közel érzem magamhoz a barokk zenét és a barokk világot. Sok visszajelzést kaptam énekmesterektől, hogy jó a koloratúr készsége a hangomnak, ami ritkának számít a szakmában, emellett ez az egyik legfontosabb a barokk éneklési technikánál. Később pedig a tanítást is szeretném majd kipróbálni, de az első célnak a tanulás és a színpad szerepel a listámon.

A vér nem válik vízzé

– Sokszor kérdezik tőlem, van-e hivatásos zenész a családomban, amiért én ezt a pályát választottam. Sajnos nincs, talán akkor az én utam is könnyebb lenne. Igaz a zene mindig részese volt az életünknek. Anyai ágon több művészeti vonal van a családunkban. A mamám nótaénekes szeretett volna lenni, ám nem úgy alakult az élete, de rengeteget énekelt nekem kiskoromban. Az ő unokatestvérét viszont el akarták vinni az operaházba mert gyönyörű basszus hangja volt. Már abban a korban sem mentek egyszerűen a dolgok, sajnos a családja sem támogatta. A papám a Nemes-Kosztolányi család tagja, ezáltal anyukám is. Rendszeresen járnak Kosztolányi-találkozókra és folyamatosan kutatják a családfát, persze mindenkit az izgat a legjobban vajon ki lehet Kosztolányi Dezső leszármazottja, de sajnos a háborúk miatt rengeteg születési bizonylat elveszett, így nagyon lassan halad a kutatás.