Dorog hozta el Magyarországra a pop aranykorát

A Dorogi Hanglemezgyár, a Hungaroton hanglemezeket és kazettákat is gyártó vállalata 1976 és 1996 között működött Dorogon: évente több mint tízmillió hanghordozót gyártottak itt, kezdetben csak a Hungarotonnak, majd az 80-as évek végén megjelenő kisebb és világméretű kiadóknak is préseltek itt lemezeket. Kijelenthetjük: Dorog hozta el Magyarországra a pop aranykorát annak idején.

Az 1951-es állami alapítású Magyar Hanglemezgyártó Vállalat mintegy négy évtizeden át Magyarországon szinte kizárólag csak a szocialista országok márkái – Melódia, Eterna, Supraphon – jelentettek konkurenciát. Az 1960-as évektől megerősödött az export, így a korábbi Qualiton márkanevet felváltotta a Hungaroton márkanév. A Qualiton a népzenei termékeké maradt, majd az 1970-es évektől kisebb labelek jöttek létre (Pepita, Bravó, Krém, Start). 1976-ban a budapesti ipar dekoncentrációjával összefüggésben a Hungaroton kitelepült Dorogra, és felépítette a dorogi hanglemezgyárat.

Ennek a döntésnek több oka is volt egyébként. Ahogy a Napi Történelmi Forrás felidézi, a lemezkínálat mindig alatta maradt a valós fogyasztói igényeknek és ez az áldatlan helyzet egészen a hetvenes évek közepéig konzerválódott. A Hanglemezgyár nem volt képes kiszolgálni az egyre növekvő vásárlóerőt, és ennek nem csak ideológiai okai voltak: egyszerűen nem volt megfelelő a hanglemezgyártási technika, amely kielégítette volna a beatkorszakban jelentősen megnövekedett lemezéhséget. Az MHV már 1974-ben elkezdte bombázni az Ipari Minisztériumot egy önálló, modern hanglemezgyár felépítése érdekében. Két évet kellett várni a belpolitikai légkör megfelelő irányba fordulására, de végül engedélyezték a tervet. 1976-ban felépült a dorogi gyár, ami fordulópontot jelentett a magyar könnyűzene történetében.

A modern gyár nyereségcentrikus időket hozott

Amerikai gépsorral, BASF-alapanyagból indult a dorogi üzemben a munka. Többé így nem függött a cég a Kábelgyár gyártási „kedvétől” és a műszaki minőség is azonossá vált a vezető „nyugati” cégek termékeivel. A következő évben ugyanitt a műsoros kazetták gyártása is elkezdődött. Néhány év alatt a termelés 10 millió darab hanghordozóra futott fel, ennek 70 százaléka nagylemez (LP) volt. Korábban az MHV inkább az antireklámban, a kereslet visszafogásában volt érdekelt, a hetvenes évek második felére azonban megváltozott a hozzáállás, és a kellő kapacitást kihasználva a vállalat egyre inkább nyereségcentrikus lett.

1981 első felére évi 1,6 millió Pepita LP eladásával kalkulált a vállalat, amelynek 55 százaléka utángyártás, 45 százaléka újdonság volt. Azonban még ezután sem kaphatott minden előadó lehetőséget: ennek hol politikai okai voltak, hol az MHV nem tartotta az adott produktumot piacképesnek. Felsorolni is nehéz ugyanakkor, hogy mennyi lemezt adott ki a vállalat, vagyis hogy milyen lemezeket gyártottak Dorogon. A Hungaroton adta ki Koncz Zsuzsa, Korda György, Máté Péter, Szécsi Pál, a Bikini, az Illés, az Omega együttes, a Neoton Família, a Benkó Dixieland lemezeit éppúgy, mint Hofi Gézáét vagy épp Hacki Tamásét, hogy csak néhányat említsünk a nagy nevek közül.

A dorogi gyárban tasakokat is készítettek, és saját mechanikai műhelye is volt. Megszülettek a magyar szórakoztatóipar kialakulásának a feltételei, ezzel párhuzamosan azonban az MHV még inkább tudathasadásos állapotba került. Egyfelől a modern gyár magával hozta a nyugatias, profitorientált kiadói szemléletet, ami minél több lemez eladására sarkallta a vállalatot. Másrészről a hanglemezgyárnak képviselnie kellett a pártállam ideológiáját, szűrnie, cenzúráznia a kiadott anyagokat, távol tartani a fiatalságot a nem kívánatos gondolatoktól. Kapóra jött, hogy a kapacitásproblémák nem oldódtak meg egyből: erre lehetett hivatkozni a problémás zenekaroknál, míg a kijelölt sztárokat teljes gőzzel futtathatták.

A Dolgozók Lapja 1984-ben például arról írt, hogy a Dolly Roll Eldoradoll-ja mellett 50 ezer példányt készülnek kiadni karácsonyra a dorogi hanglemezgyárban.

A százezres aranylemezek kora

A '70-es és a '80-as évek jelentette az aranykort a lemezgyárnak és a kiadónak: ez volt százezer példányszám után járó aranylemezek korszaka, és a komolyzenei kiadványok is nagy számban terjedtek az alacsony ár miatt. A könnyűzene több pénzt hozott a konyhára, de a komolyzene exportjából származó bevétel fedezte az import alapanyagok árát. 1988-ban – a hazai piac liberalizálása megváltoztatta a helyzetet, így hirtelen elérhetővé váltak azok a nyugati felvételek is (C. C. Catch, Modern Talking, Falco, stb.) melyeket azelőtt szinte csak nyugatról lehetett beszerezni. Igaz, ezeknek az ára az akkori fizetésekhez képest elég drága volt.

A nyolcvanas években Aczél György, a Kádár-korszak kulturális élet egyik legfőbb ideológusa, irányítója is ellátogatott Dorogra, azzal a Bors Jenővel, aki a hanglemezkiadó vállalat vezéreként átalakította a kiadáspolitikát, a vállalat működését közelítette a nyugati, profitorientált kiadókéhoz, csökkentette az addig kizárólagos népművelő kiadványokat, és bevonta a fiatalságot akkoriban lázban tartó könnyű műfajokat is a kiadásba , ezzel pedig kis híján elvesztette az állását.

Bors úgy emlékezett vissza egyébként Aczélra és a minisztériumra, hogy csak az érdekelte őket, hogy minél több komolyzene fogyjon és a vállalat nyereséges maradjon, ehhez viszont el kellett rugaszkodniuk a vállalatnál a hivatalos értékrendszerektől és a protokoll-listától.

„Aczélék azonban egy ponton túl megunták a renitenskedést, és mint később megtudtam, 1967 végén elkezdték keresni az utódomat. Szerencsére a piacorientált magatartásunk elkezdte meghozni a gyümölcsét. Az export megduplázódott, a komolyzenei eladás 30 százalékkal nőtt, és egy idő után szóltak a személyzetisnek, hogy no jó, Bors maradhat!”

– idézte fel Bors Jenő, aki maga is lobbizott az önálló hanglemezgyár építéséért a hetvenes évektől, és aki végül 1990-ben ment nyugdíjba. A dorogi hanglemezgyárat 1995-ben privatizálták, és hamarosan teljesen megszűnt.