Családja is alkotásra ösztönözte az Oscar-díjas rendezőt

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekig. Mi maradt meg a szülőhelyéről?

– Budapesten születtem, de életem első meghatározó éveit Tatabányán töltöttem. Ott laktunk a Népház közelében, a Liget utcában: a legtöbb emlékem ehhez a környékhez, a születőben lévő, napról napra alakuló Ótelepen. Nagyapám itt volt a település első bányaorvosa, a nevéhez kötődik a helyi egészségügyi és szociális intézmények létrehozása, bár ez később, idősebb koromban vált bennem tudatossá. Édesapám is orvos volt Tatabányán, sebész, 1944-ben a fővárosba helyezték a bányászkórházból, ám egy makacs fertőzés rá egy évre végzetesnek bizonyult. Édesapám és nagyapa, két orvos egy családban: egészen 18 éves koromig komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy követem a családi példát. Amikor 1956-ban érettségiztem, először az orvosi egyetemre felvételiztem, de nem sikerült. Akkor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Akkor még főiskola volt, és elsőre felvettek. Akkor végleg úgy határoztam, maradok, és filmrendező leszek. Öt év múlva, 1961-ben végeztem: annak is örültem, hogy a vizsgafilmem díjat nyert egy fesztiválon.

– Kicsit maradjunk még a családnál. Nagyapjára, az Ótelepre mennyire emlékszik még vissza ennyi idő után?

– Sok gyerekkori élmény köt Tatabányához, a sok csavargás, a nem túl sok, de igen emlékezetes beszélgetések nagyapámmal. Nemrégiben szobrot avattak az emlékére a most formálódó Népház-ligetbeli szoborparkban: Szabó Ignác volt az első bányatiszti orvos a múlt század elején formálódó településen. Sok helyi legenda őrzi az emlékét. Ő volt az első orvos a környéken. Annak idején egylovas homokfutóval, kis bőrönddel érkezett meg ide a bécsi tanulmányok után, és ebből az óriási elszántságából, hitéből felépített valamit. Nevéhez fűződik, hogy megalapította a kórházat, a rendelőt, a gőzfürdőt, a semmiből megteremtette a szociális ellátást. Amikor nyugdíjba ment, a fővárosba költözött, ám 1945 januárban bombatalálat végzett vele. Életrajzát a szobor leleplezésekor is felolvasták: nekem most öröm volt idejönni, és megtapasztalni, mekkora tisztelet és elismerés övezi még mindig a nagyapámat, akiről ráadásul utcát és díjat is elneveztek. Ő találta ki, hogy a kisgyermekesek kapjanak tejet: egész szervezetten ment ez az ellátás a tejgazdaságból. A Népház mellett laktunk, onnét jártunk felfedezni a korabeli világot: arcok, füstölgő kémények, bányászéletek villannak fel. Emlékszem, a harmincas években volt egy bányatűz és bányaomlás az egyik aknán. Ennek izgalmas feszültsége örökre bennem maradt.

– Régi és új felidézni valók?

– Persze nemcsak a régi emlékek miatt jövök szívesen Tatabányára, gyakran megfordulok a Jászai Mari Színházban is. Azt is nagy örömmel hallottam, hogy katolikus középiskola lesz az egykori bányászkórházból, méghozzá az eredeti homlokzattal: a múlt mégsem tűnik el örökre. Most majd az új emlékek közé tartozik a szép szobor is a Népház-ligetben, amit már sokféleképpen hívtak.

– A tatabányai múlt a korábbi filmjeiben is vissza-visszaköszönt. Mi ragadta meg az itteni nehéz életben?

–Épp ez! A nehézségek ellenére sem adták fel. Három önéletrajzi ihletésű filmem, az Álmodozások kora, az Apa és a Szerelmesfilm szinte egy trilógiává nemesedett az évtizedek alatt: nagyon sok a személyes vonatkozás bennük, mint például apa halála. De egységbe rendezi e filmeket a különleges látásmód, és stílus is: ez egy alkotói korszakomra volt jellemző. A későbbi történelmi trilógiák az egyén és a hatalom viszonyát firtatták. Kedvenc filmem? Az Anyám és egyéb futóbolondok a családból című alkotás Fekete Ibolya rendezésében és Básti Juli főszereplésével teljesen magával ragadta. Sok könnyedséggel és humorral mutatja be a négy generáció történetét. Tanulságos és szórakoztató egyben.

A helyi élményektől a világ felfedezéséig

Szabó István igen elismerően nyilatkozott a mai magyar filmművészetről: „pörög” – summázta röviden. Szerinte sok tehetséges fiatal rendező és színész van a pályán, és a jó forgatókönyveknek köszönhetően sok jó film készül. Az Oscar-díj a külföldi filmek esetében sem tartoznak ma már az elérhetetlen ritkaságok közé. De az is igazi elismerés, ha valaki bekerül az öt jelölt közé, mint például a Testről és lélekről című film, elvégre a sok előválogatás után öt ember hozza meg a végső döntést. Persze szerencse is kell ahhoz, hogy valaki megkapja az Oscart. Ha hosszabb távon nézzük a magyar filmeket, igen jó irányban újult meg, az igényesség mellett nagy teret kap a finoman kidolgozott cselekmény, a sztori – mondja Szabó István. Ma már jobban követik a közönség elvárásait is. Másmilyen a mozi, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és ezt a változást lehet látni a vásznon is.

Szabó István nyugtalan természet: most egy érdekes forgatókönyvön dolgozik, de témáról nem beszél. Ahogy mondja, ez nemcsak filmes babona, de sok minden még alakul, csiszolódik a filmben – mondja.