Küldje el Ágit a –30 fokba, mert ez a sarkvidéki szánhúzóverseny az álma!

– Nagy megmérettetésre készül, ha jól tudom, már hét éve. Sarkvidéki expedícióra, szánhúzó kutyákkal. Pontosan hogy kell elképzelni ezt a versenyt?

– Hét éve találkoztam a Fjällräven túramárka Polar programjával, és azóta minden évben követtem az éppen aktuális futam történéseit. Az 1990-es években született meg az ötlet, hogy teljesen amatőröknek is rendezzenek a világ egyik legnehezebb szánhúzó versenyéhez, az Iditarodhoz hasonló futamot, hogy megmutassák, a megfelelő felszereléssel és elszántsággal bárki képes végigcsinálni. 22 ember utazhat majd Svédországba a világ minden pontjáról, hogy ennek a hagyománynak a részese lehessen. A felszerelésről, a kijutásról, és a futam előtti felkészítésről, a táborverésről, a kutyákról való gondoskodásról, a szánhajtásról a szervezők gondoskodnak. A mi feladatunk a helytállás a legminimalistább körülmények között. Legyen szó hóviharról, -30 fokról, fáradtságról, szélről és éhségről. De ez mind az út tanulságát fogja adni. Annak tanulságát, hogyan leszünk képesek együtt és egyedül kezelni a nehéz helyzeteket.

– A legtöbben ezeket a kalandokat jobb szeretik a tévé képernyőjéről, vagy egy könyvből megtapasztalni. Ön miért és mióta vágyik a sarkvidékre?

– Az egész történet a nagyigmándi Pápay József Általános Iskola falai között kezdődött. Akkor, amikor Karsai Bálint igazgató felhívta anyukámat, hogy elengedi-e Ágit egy szibériai expedícióra. Anyu gondolkodás nélkül mondott igent. 2008-ban el is indult az expedíció Szalehár felé. Tíz tanuló és öt felnőtt vágott neki a kalandnak, ami számomra egy egész életre meghatározó élményt jelentett. Nem csak a varázslatos vidék fogott meg, hanem az emberek vendégszeretete is. Mindig mondom, hogy egy szibér ember kemény, markáns arcukon mindig némi szigor látszik, de ha egyszer rád mosolyognak, egy életre szóló barátságot kaptál ajándékba. Van olyan, akivel azóta tartom a kapcsolatot, és olyan is akad, akivel már többször is sikerült találkoznom. Vagy Budapesten, vagy ismét Szibériában. 2008 óta még kétszer sikerült kimennem. Mindkét út megerősített abban, hogy Szibéria és észak az a hely, ahol a csodák megtörténnek és meg is ismétlődnek. Innen a szeretet és a végtelen kíváncsiság észak iránt.

Szavazza be Ágit a versenyre!

Két módon lehet bejutni a versenyre. Régiónként két ember vesz majd részt a megmérettetésen. Az egyiket a zsűri egy négy perces videó alapján választja ki, a másik szerencsést pedig a közönség szavazhatja be a program weboldalán keresztül, így olvasóink is segíthetnek Áginak célja megvalósításában.

– Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem Karvaly Marci munkáját, akinek a gyönyörű jelentkezési videót köszönhetem. Igazi élményt jelentett a közös munka. Eddig harmadikként menetelek a közép-európai régióban. Rengeteg szavazatra lesz szükségem, így minden segítségért végtelenül hálás vagyok. A tavalyi bekerülő, Szigetvári Eszter például több mint 16.000 szavazattal nyert helyet, ami elképesztő összefogás mellett született meg. Maga a futam 2018 áprilisában indul, szóval még bőven lesz idő a fizikai felkészülésre – mesélte Ági.

– Mit kell tudni erről a versenyről? Milyen nyeremény várja a legjobbakat? Vagy az élmény a nyeremény?

– Nehéz összefoglalni, mi mindent nyer az ember ezzel a vállalkozással. Miután egy éve tudatosan készülök a bejutásra, úgy gondolom, hogy az ez idő alatt megtett út már önmagában is óriási nyereménynek számít. Emellett pedig elindult a szavazás. Van annál nagyobb nyeremény, hogy az emberek bizalmat szavaznak egy misszió mellett, és hisznek egy számukra talán idegen ember álmában? Ha pedig bejut valaki, mindezek mellett egy olyan élménnyel, olyan tapasztalatokkal fog gazdagodni, amik semmivel nem pótolhatók. Engem soha nem a tárgyi dolgok érdekeltek egy-egy kihívásban. A nyeremény számomra mindig a közvetített értékről szólt. Azokról az emberekről, akiket megismerhettem, azokról a nehézségekről, amiket megéltem és leküzdöttem. Ezek együtt képezik az élmény egészét, amit ezzel a versennyel nyer egy-egy résztvevő. Na és persze az északi fény. Addig nem nyughatok, amíg nem hozom haza az északi fényt.

– Szánhúzó kutyák. Jól kijön ezekkel az állatokkal?

– Nálunk a kutya mindig teljes értékű családtagnak számított. Igaz, ezekkel a csodás atlétákkal, a szánhúzó kutyákkal kevés tapasztalatom van, mondhatni semmi, ugyanis a mi családtagunk most is, és korábban is magyar fajta, egy vérbeli pumi volt. Szegény Mackó kutyám már nincs köztünk, de soha nem felejtem el az egyik legszebb gesztusát. Ha nagy gondban voltam és a lépcsőn ülve sírdogáltam, nem akart játszani, nem piszkált, nem ugrált. Lassan a hátam mögé somfordált, bedugta a fejét a hónom alá, és szépen leült mellém, hogy a kezem a hátára csússzon. Így üldögéltünk ketten, egymásba karolva. Ez mindig egy nagyon megnyugtató momentum volt. Most egy picike lakásban élek, rengeteg elfoglaltság mellett, így nem fogadhatok magam mellé kutyust, de a szülői házban persze mindig van kivel üldögélni a lépcsőn. A jövőbeni családom én sem tudom elképzelni a kutya nélkül.

– Hogyan készült fel?

– Egy éve készülök tudatosan. Az akkori edzőm, Benedek jót mosolygott, és azt mondta, hogy cseppet se féljek, ő úgy kiképez, hogy a kutyákat felültethetem a szánra és elhúzom én azt a szánkót a 300 kilométeres távon, derékig érő hóban magam. Szóval sokáig vele készültem, heti hat napot, majd elkezdtem újra úszni, mert szerettem volna egy másik nagy álmomat, a Balaton-átúszást is teljesíteni. Ez már heti nyolc edzést jelentett. Nem rég pedig Kis Gyula csapatában kezdtem készülni életem első triatlonjára, ami jelenleg heti egy úszást, három nap futást, két nap erősítést és két nap spinninget jelent. Emellett pedig lehet bármilyen zimankó, eső, vagy szél, bringával közlekedem. Ez plusz még napi 20-28 kilométer az edzések mellett. Úgy gondolom, az állóképességgel nem lesz problémám.

– Mit gondol, hogyan lehet túlélni a sarkvidéken?

– Azt gondolom, hogy megfelelő hozzáállással. Tegyük fel, hogy nem szervezett úton indul az ember, hanem elhatározza, hogy egyedül vág neki egy sarkvidéki expedíciónak. Elengedhetetlen a jó felszerelés, de a természet fele mutatott alázatot is fontosnak tartom. Hogy valaki ne csak úri passzióból menjen oda, mert ez még egy olyan nyers, a hétköznapi világunktól annyira különböző közeg, hogy nem adja magát könnyen annak, aki nem veszi komolyan. Kell a megfelelő fizikum és a találékonyság, hiszen ezer és egy nehezítő körülmény van, amit lehet, nem tudnánk a filmekben látott, vagy könyvekben leírt praktikákból megtanulni. A sarkvidéket meg kell tapasztalni. Nehéz a meleg szobából megítélni, hogy mit tehetünk a túlélés érdekében.

– Mivel foglalkozik, ha éppen nem a vadonban kalandozik?

– Informatikusként dolgozom egy multinacionális vállalatnál. Aki ismer, tudja, hogy az ilyesmi meglehetősen távol állt tőlem, de nagyon szeretem a munkahelyemet, a munkám pedig óriási kihívás nap mint nap, hiszen bölcsészként csöppentem ebbe a világba.

– Mi akart lenni gyerekkorában? Hol tanult?

– Sok minden voltam gyerekkoromban, de amivel a mai napig legjobban tudok azonosulni, az az űrhajós. Az első fogtömésem meg is sirattam, hiszen az kizáró ok, ha űrhajósnak állna az ember. A tatai Eötvös gimi tanulójaként életem egyik legjobb iskolai éveit tudhattam magamnak, majd jött a nagy irodalmár és színész korszak, így az ELTE Bölcsészkarán kezdtem meg tanulmányaimat magyar nyelv és irodalom szakon. Emellett még esztétikát is hallgattam. A művészetfilozófia a mai napig lenyűgöz, és szerencsére tudok némi időt szakítani olvasásra. Szóval űrhajós nem lettem, de napról napra próbálom bizonyítani magamnak és szüleimnek, hogy határ a csillagos ég. Úgyhogy mélyen belül, még mindig lakik bennem egy kis űrhajós.

– Hogyan tudja összeegyeztetni a hobbit, a munkáját?

– Korai keléssel. Nap mint nap 4:30-kor kelek, hogy úszni, vagy erősíteni mehessek, utána pedig jön a munka, majd újra edzés, ha éppen másképp nem jön ki. Nagyon sportos munkahelyen dolgozom, nálunk ez inkább pluszt jelent, mint mínuszt.

– Nagyigmándon született. Sokat jár még arra? Őriz szép emlékeket a településről?

– Nagyon sokat. Nálam nagyobb lokálpatrióta nem létezik. Rengeteget köszönhetek Nagyigmándnak. Azt gondolom, hogy az, aki vagyok, az, amit elértem, az részben annak köszönhető, hogy én egy ilyen közösség része lehetek. Sokan azt gondolják, hogy a falu unalmas, a faluban nincsenek lehetőségek. A városban sincs lehetőség, ha nem járunk utána. Én a falu összes lehetőségét kihasználtam, és most én jövök. Itt az idő, hogy visszaadjak a közösségemnek. 2017-ben Őry István és Szigetvári Eszter jelképesen örökbe adta kilométereit. Szeretném, hogy ez a gesztus a magyar résztvevők között hagyománnyá váljon, így folytatnám a kezdeményezést. Kikerülésem esetén szülőfalum, Nagyigmánd tehetséggondozó alapítványának ajánlanám a befolyó összeget. Hiszen van egy kicsi, dunántúli falu, ahol a csodák megtörténnek, és meg is ismétlődnek. Az általános iskola évről évre hív meg szibér gyerekeket a faluba, és visz ki magyarokat Oroszországba. Szeretném, hogy ez a lehetőség a jelen generáció felnövekvő kalandorainak is megadathasson, hogy megtanuljanak szívből utazni. Kíváncsian.