Irányít, döntéseket hoz, pörög, bátorít és támogat

Három gyönyörű fia, van, akikre nagyon büszke: 16, 18 és 20 évesek. Mivel Szlovéniából származik, gyermekei kétnyelvűek. Eva csak szlovénül beszél

hozzájuk, ők pedig kedvük szerint magyarul vagy szlovénül válaszolnak.

– A családom erőt ad. Úgy végzem a munkámat, hogy tudom, ők mögöttem állnak és mindenben támogatnak, jóban és rosszban egyaránt. Szabadidőnkben szívesen utazunk együtt is, annak ellenére, hogy fiaim lassan felnőnek és önálló életet élnek. Habár virushelyzett miatt korlátázások vannak és nehézzé vált az utazás, mi mindig próbálunk közös programokat találni, ahol együtt ki tudunk kapcsolódni, és elzárni magunkat a rohanó világtól. Nem mondanám sportos embernek magam, inkább a zongora és az olvasás köti le a figyelmem. Elárulom, édesszájú vagyok, szeretem a csokoládét és sajnos az egészségtelen ételeket is. Ennek ellenére próbálom a családomat és magamat is az egészség útjára terelni.

– Zongorista vagy orvos szerettem volna lenni. Apukám egyszer megkérdezte: Ha bármi történik a kezeddel, mi lesz a karriereddel? Igaza volt. A zongoratanárom mondta, hogy ügyes vagyok de nem tehetséges. Ez már önmagában is döntött. Még mindig tetszett az orvosi hivatás, de a közgazdasági

egyetemen végeztem. Hogy határozatlan vagyok-e? Nem, biztos hogy nem. Inkább azt mondanám, hogy sok mindent szeretek. Szeretem irányítani

a dolgokat, döntéseket hozni és pörögni. Ugyanakkor a másik énem folyamatosan tükröt tart saját magam elé és emberi oldalamat tolja előre. A három

kamasz fiam megtanított tágítani a férjemmel megszabott szigorú határokat. Fiatal korukat meghazudtoló szociális érzékenységgel, partnerséggel,

segítőkészséggel nap mind nap mutatják, hogy valamit jól csináltunk. Férjem és fiaim nélkül nem tartanék itt, nélkülük nem érhettem volna el azt, amit elértem.

– Gyerekkoromban megtanultam kiállni magamért és harcolni a céljaimért. A férjemtől megtanultam a törődést mások iránt, a gyerekeimtől pedig a határtalan szeretetet, egymás támogatását és egymás bátorítását. Semmit sem csinálnék másképp, ha újrakezdhetném. És ez nagyon jó érzéssel tölt el. Fontos, hogy hű legyek önmagamhoz: este hazatérve és tükörbe nézve magam lássam, és ne azt, akit mások szeretnének látni bennem. Tudjam,

volt értelme reggel felkelni és dolgozni estig, hogy szükség volt rám és nem értelmetlenül töltöttem a túl hosszúra nyúló munkanapot.

„Azért vagyok itt, hogy összetartsam az Aptiv csapatát”

– Ha én választhatnám ki az optimális csapatom, akkor önállóan működő, előre gondolkodó kollégákból álló gárda lenne – mondja Szabo Eva, aki januártól igazgatója a kétezer munkatársat foglalkoztató tatabányai Aptiv gyárnak. – Sokszor elfogy a türelmem, ha nem kapok válaszokat és nekem kell kérdeznem. Nem azért vagyok itt, hogy megoldjam az összes problémát. Azért vagyok itt, hogy összetartsam a csapatot és együtt legyőzzük az elénk gördülő akadályokat. A cég attól lesz sikeres, hogy jól tudunk együtt dolgozni, falakat bontunk és hidakat építünk; a jelennel foglalkozunk és nem a múlttal. Legyen a csapatban proaktív, visszahúzódó, hangoskodó és gondolkodó egyaránt. Ettől lesz csapat a csapat és ezt kell tudni formázni.