Fordulat

Novák Miklós

Újra van futballunk. Tudom, semmit újat nem mondok ezzel. Nem is az a szándékom, hogy sokadszorra felmondjam a magyar labdarúgó-válogatott és a Ferencváros idei sikereit. A már évek óta tartó kedvező fordulatnak ugyanakkor vannak vesztesei. Egy kalap alá véve valamennyit, úgy általában a többi csapatsportág magyar szereplői. 

Nekünk már tegnap véget ért a női kézilabda-Európa-bajnokság. Mindent egybevéve bántó – magyar – érdektelenség közepette. A mieinknek már a torna elején is kevés magyar drukkolt a helyszínen, az esély elpárolgásával párhuzamosan vészesen apadt a lelkesedés, leszámítva a házigazda elleni tegnapi találkozót, a magyar válogatott mérkőzésein szinte kongott az ürességtől a ljubljanai Stozice Aréna. Hol vannak már azok az idők, nosztalgiázhatunk, amikor a magyar drukkerek, ha a szomszédban, Bécsújhelyen vagy éppen Zágrábban volt világesemény, valósággal megszállták az adott helyszínt? Nyilván más lenne a helyzet, ha a magyar válogatott menetelt volna az Eb-n, ezzel együtt is azt gondolom, kicsit megkopott az egy-két évtizeddel ezelőtti hurrá hangulat. 

Ugyanez legalább ennyire lemérhető a jégkorongban. Az új évezredbe lépve válogatottunk minden meccse valóságos népünnepély volt, egy-egy nemzetközi tornára a Papp László Budapest Sportaréna is megtelt. A mögöttünk hagyott hét végén a sportág egykori, köztiszteletben álló elnöke, a jogászprofesszor Sárközy Tamás nevét viselő emléktornát rendeztek nívós ellenfelekkel, a viadal azonban nem tudott élőben képernyőre kerülni, mert hogy a labdarúgó NB I mérkőzései előnyt élveztek. 

A futball mindent visz, jól tudjuk. A többi sportág csak mögötte rúghat labdába. 

A magyar kézilabda és jégkorong s mindenekelőtt persze a három olimpiai aranyéremmel a vízilabda a kétezres évek elején élte fennállása talán legszebb éveit. A sikerek értékét megsokszorozta, hogy labdarúgásunk akkor viszont a mélyponton volt. Benedek Tibor, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Kökény Bea, Pádár Ildi, Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián azért is válhatott ünnepelt sportsztárrá, mert nem volt futballista vetélytárs, Szoboszlai Dominik szintű kaliber. Szegény Dzsudzsák Balázst és Szalai Ádámot is inkább szapultuk még egy évtizede, csak pályafutásuk végére kerültek a helyükre a szívünkben. 

A magyar sportrajongó önmagában azzal már nem éri be, ha kézilabdában ott vagyunk az Eb-n, hokiban feljutunk az A csoportba, pólóban bronzmeccset játszhatunk az olimpián. Átütő sikerek és korszakos klasszisok kellenek. Persze fordulhat a kocka, ám még jobb lenne a labdarúgásban felhalmozódott erőt a többi sportágba is átplántálni.