Főként tájképeket láthatnak az érdeklődők Kmetty János festő kiállításán

A tájképek kerülnek a csütörtöktől látható, újragondolt Kmetty János kiállítás fókuszába a huszadik századi magyar festőművészet kiemelkedő egyéniségéről elnevezett, szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban. A kiállítás megnyitója Bodonyi Emőke kurátor tárlatvezetésével november 11-én, 17 órakor lesz.

Az 1889 és 1975 között élt Kmetty János a kubizmus egyik hazai képviselője, annak ellenére, hogy nem vette át a stílus minden jellegzetességét.

A kubizmus saját festői világához igazított, egyénileg értelmezett változatát alakította ki.

A festő tudatosan szűkítette le az általa vizsgált témákat. Az 1910-es évek sokalakos kompozícióit követően főleg csendéleteket, portrékat és tájképeket festett.

A műfajok közül talán a tájkép az, ami legközelebb állhatott lelki alkatához.

Gyerekkorától kezdve egészen haláláig kísérte a természet iránti szeretete. Már egészen fiatal korában szívesen örökítette meg a környékbeli tájakat és városokat, a kassai dombokat, a miskolci utcákat. Budapestre költözése után is felfedezte a nagyvárosban azt a helyszínt, ahol a természet közelségét élvezhette. A művész sokat járt felvidéki és erdélyi városokban, amelyeket távolabbról szemlélve, szélesebb horizontú természetképbe illesztve örökített meg, az előtérbe pedig tevékenykedő vagy sétáló emberalakokat helyezett el. Tájképeinek urbánus jellege meghatározó maradt.

Az életműben nagyon kevés olyan önálló természetképet ismerünk, amelyben ne tűnne fel városi motívum.

A 1927-től, a második párizsi útja után a művész újra a kubizmus jegyében, a síkok és az erővonalak zárt rendszerébe szerkesztett nagybányai városképeket. Az 1930-as évek elejétől pedig egyre gyakrabban kereste fel Szentendrét. Az itteni festőművészekhez hasonlóan az ő képzeletét is megragadta a kisváros belső látványa, a szűk utcák, az egymás mellé szorosan épített házak és a tűzfalak.

A csendéletek és portrék mellett a tájkép a képzőművész egész munkásságában jelen volt. Ebben találta meg legszemléletesebben annak a lehetőségét, hogy az ember és a világ, a festő és a világ viszonyát értelmezze.

Egész életét és munkásságát annak szentelte, hogy megtalálja azt a kifejezési módot, ami a kor szellemiségének leginkább megfelelt.