„Egyszerűen fizikailag megsemmisülünk itt”

Nem túlzás Fekete J. Józsefet az egyetlen vajdasági magyar irodalomkritikusnak nevezni. Habár akad más is, aki foglalkozik ezzel a műfajjal, mégsincs rajta kívül még egy olyan személyiség, aki rendszeresen, hivatásosan művelné. Fekete J. egyébként irodalomtörténész, a Zombori Rádió magyar műsorainak főszerkesztője.

- Az egyik írásodban meglehetősen borúlátóan értékelted a vajdasági magyar irodalom helyzetét és jövőjét. Valójában miért látod kifejezetten rossznak a helyzetet?
- A HOL ÉLÜNK? ÉLÜNK? című szövegem valójában hozzászólás volt az 52. Magyarkanizsai Írótábor Egyik lábunk Európában, a másik a Balkánon, a szívünk pedig…? – témájú tanácskozásához. Státus van, jövőkép nincs címen jelent meg. Ezt a hozzászólást azonban az írótáborban nem tudtam elmondani, ugyanis betegségem miatt ott sem voltam Kanizsán. Azért nem vettem részt a táborban, mert egyik szememre megvakultam, és talán ez lehetett az oka, hogy borúlátónak tűnik a véleményem, keserűnek a hangom…

- Magánélet és irodalom ilyen szinten összefügg?
- Én nem a vajdasági magyar irodalom helyzetét és közeljövőjét láttam borúsnak, hanem a vajdasági magyarság helyzetét általában. Azt állítottam, hogy amíg lesz vajdasági magyarság, addig lesz irodalma is. Ez, valljuk be, nem is annyira pesszimista vélemény. A vajdasági magyar irodalom sorsa egyenes arányban áll a vajdasági magyarság sorsával. Tehát az lesz vele, ami velünk. Nem vagyok túl optimista, ugyanis a demográfiai jelek és a politikai konstellációk arra utalnak, hogy mértani haladványban kifejezhető sebességgel veszünk ki erről a vidékről. Nem is annak az árán, hogy áttelepülések útján beolvadunk az anyaországi nemzettestbe, hanem egyszerűen fizikailag megsemmisülünk itt. Ugyanez lesz a sorsa a vajdasági magyar irodalomnak is, aminek immár emberöltőt meghaladó múltja van, s ami belátható időn belül regionális magyar irodalomként a lexikonokba kerül majd.

- Ilyen szempontból te hány évtizedben gondolkodsz?
- Nem tudom, hány évtizedről beszélhetünk, mert nem tudom mennyire futja időnkből és energiánkból. De akármennyi legyen is, alkotó emberek munkái jelzik majd, tehát irodalmunk nem veszik el. Azonban szemmel láthatóan nincs lehetősége beolvadni az egyetemes és általános magyar irodalomba, megmarad egy különleges terméknek, ami magán viseli a regionalitás jellemzőit. Megőrzi kapcsolatát az itteni más nyelvű irodalmakkal, kapcsolatát természetesen az anyaországi irodalommal, az emigrációs magyar irodalommal, amit szebben szórványirodalomnak neveznek. Magyarország EU-csatlakozásával minden ilyen megkülönböztetés értelmét veszítette. S miként eddig is, a továbbiakban is ezeket a kapcsolatokat a szolgalelkűség, az alárendeltség folyamatosan ható tudata határozza meg.

- Mit jelent a lehetőségek hiánya?
- Nem árt tudni, hogy a szórványokban a felezési idő 12-13 év. Ahol ma százan élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12-13-an lesznek. Aztán hatan, hárman. S ami a szórvány sorsa, az a sors vár a ma még tömbmagyarságra is. A 2003-as Kanizsai Írótábor tanácskozásán elhangzott vitanyitómnak is dióhéjban ez volt a mondandója. Akkor nem volt alkalmam szólni a magyarságot egészében érintő globalizáció hatásáról, aminek azonban már akkor is tapasztalható volt a porhintéses politizálás nyomulása a határon túli magyarok irányában.

- Mit értesz porhintésen?
- Nagyon is kézenfekvő Hushegyi Gábor megállapítása, miszerint: „Magyarország előző és jelenlegi kormánya lebecsülte mind a globalizáció és a határon túliak modernizációs készségét, igényét, mind az EU-csatlakozásból természetesen következhető migrációt. Ez utóbbi legjobb bizonyítéka a státustörvény, annak filozófiája, amely ebben az új történelmi helyzetben, a személyek szabad mozgása mellett egy hamis modernizációellenes szülőföldön való boldogulás ideát erőltet.” Tehát az európai integráció közhelyesen olvasztótégelyként emlegetett működésében, a globalizáció motorjában, az európai nemzeti skizofréniában továbbra is ott működik a „Mi” és az „Ők” megosztottsága. Ez a francia polgári forradalomtól kezdve az Erény és a Bűn szimbólumaiban öltött testet, ma pedig, a mi, határon kívül rekedtek szempontjából a Bent lévők és a Kint maradtak kettősségében tárgyiasul.