Hittanból akár megbukni is lehetett az 50-es években

A hittan, azaz a hit, a vallási igazságok oktatása egyidős a középkor elején kialakult európai iskolarendszerrel. Tankönyveik a katekizmusok (a szó a görög katekhein, „visszhangozni” igére vezethető vissza), amelyek logikus, egymásra épülő kérdések és feleletek formájában tárták a tanulók elé a hit­igazságokat.

A többszintű, egyre inkább világi fenntartású iskolarendszerben is természetes módon jelen volt és van a hitoktatás. A hittan, a hit- és erkölcstan az órarend szerves része. Még bukni is lehetett ebből a tárgyból: az 1946–1947-es tanévben a Komáromi Állami Koedukált Gimnázium egyik ötödéves tanulóját „javító vizsgálatra” utasította a szigorú hitoktató.

Az úgynevezett vasárnapi iskolákat a protestáns felekezetek hozták létre Angliában a 18. század végén, és kezdetben a szegény gyermekek alapfokú oktatását, majd hitoktatását szolgálta. Tanítóik önkéntes, nem egyházi személyek voltak, akik a Bibliából kiindulva írást, olvasást és alapvető bibliai ismereteket tanítottak.

A különféle jellegű iskolákban a hittant a tanulók vallása szerinti papok, lelkészek oktatták. A tatai piarista gimnázium katolikus tanulói reggelenként szentmisén is részt vettek. Nem csak katolikus gyerekek jártak, „a más vallásfelekezethez tartozó gymnasiumi tanulók saját vallásuk lelkészeitől nyertek hitoktatást”.

A komáromi Szent Benedek-rendi gimnázium 1908-as évkönyve szerint az iskola növendékei vallástani tanterv szerint haladtak. A keresztény katolikus hitről, a parancsolatokról, a szentségekről, szentelményekről és imádságról is tanultak. Minden iskolatípusban volt hitoktatás, még az 1946-ban alapított Tatabányai Állami Gimnáziumban is.

Ez a rendszer 1949-ig állt fenn, amikor törvényerejű rendelettel szüntették meg a kötelező, és vezették be a választható hitoktatást. Ettől kezdve a hitoktatásra jelentkezők létszámáról szeptember 15-ig minden évben jelentést kellett küldeni a városi, járási tanácsok művelődési osztályának, amely azt a megyei egyházügyi titkárnak továbbította. A hitoktatói megbízásokat az egyházmegyei hatóság javaslata alapján a megyei tanács végrehajtó bizottsága adta ki. A hittanórákat csak az utolsó tanítási óra után lehetett megtartani. Nem lehetett osztályozni, és a mulasztásokat sem lehetett számonkérni.

A hitoktatás másik formája a templomi katekézis, amely időnként az elsőáldozás vagy a bérmálást megelőző oktatás is volt. Mivel a középiskolába járó tanulók iskoláiban fakultatív hittan sem volt, így számukra ez a forma volt az egyetlen ilyen irányú lehetőség. 1966-ban az esztergom-vízivárosi plébánia által szervezett katekézisen két csoportban 30-30 fő 14 éven felüli fiatal vett részt, míg Kisbéren szintén 30 fős ministránsképző oktatás zajlott. Lázár András egyházügyi tanácsos ezzel kapcsolatos jelentését úgy zárta, hogy „már menet közben” megtette a „szükséges intézkedéseket az érdekelt lelkészek felé”.

A hittanra való beiratkozás megakadályozása még az 1960-as években is szokás volt. Egy feljelentés szerint Dunaalmáson a két katolikus pap „házi és utcai agitációt” folytatott a beiratkozás érdekében.

Gyakori volt a plébánosok megrágalmazása testi fenyítés alkalmazásával. Mogyorósbányán például azzal vádolták a hitoktató papot, hogy bántalmazza a gyerekeket. A bővebb vizsgálat kiderítette, hogy az esetleg rendetlenkedő vagy a kérdésekre nem válaszoló gyerek kaphatott egy-egy legyintést vagy barackot a fejére. Akkor, 1968-ban még más idők jártak, s a kor pedagógusai is megengedhettek maguknak ilyen kilengéseket.

Az iskolaigazgatók jelentéseikben elégedetten nyugtázták, ha a hittanra beiratkozott gyerekek nem vettek részt a foglalkozásokon. Csépen az 1968/1969-es tanévben például csak a hittanórák 40 százalékát tudta megtartani a pap a tanulók távolmaradása miatt. A direkt és indirekt úton beszerzett információk szerint ennek oka az órák „unalmas és színtelen” volta.

Egy 1970. júniusi összesítés szerint Komárom megye 37.197 általános iskolai tanulójából 4892-en (13,1 százalék) jelentkezett hittanra. Túlnyomó részük a dorogi, komáromi, tatai járás községeiben éltek, a városok 16.564 általános iskolásából mindössze 150-en jelentkeztek, ezen belül Oroszlányon senki sem.

Az 1970-es szöveges jelentés örömmel állapította meg a hittanra jelentkezettek számának csökkenését. Viszont az Ászáron, Császáron és Csémpusztán tapasztalt növekedést a „társadalmi szervek nemtörődömségével” és „egyes helyi vezetők vallásosságával” magyarázta az illetékes.

A fentiek az elmúlt évtizedek gyakran emlegetett jelenségére, a kettős nevelésre utalnak. Ennek fogalmába „eredetileg a család vallásos befolyása és a tudományos alapokon nyugvó iskolai nevelés összeütközéséből eredő veszélyek tartoztak”.

A hitéletnek, a hitnek mindig központi helye volt a családok életében. A mai fiatalok közül ismét egyre többen vesznek részt a hittanórákon.

Ellenezték

Az 1940-es évek végétől az iskolák igazgatójának és pedagógusainak tapintatán vagy „tapintatlanságán” múlott, hogy gördítenek-e akadályt a hittanra való beiratkozás elé. A felsőbb szervek, a városi, járási, megyei tanácsok művelődési osztályai, a megyei egyházügyi megbízottak és a helyi és pártszervezetek elvárták az iskolák pedagógusaitól, hogy a szülők lebeszélésével, néha pedig zsarolásával csökkentsék a hittanra járó gyerekek számát. 1957-ben a tatabányai Táncsics Mihály Általános Iskola igazgatójának gyakorlata ellen tiltakozott a hitoktató: az igazgató nem értesítette az oktatót az engedély megérkezéséről, az órarend önkényes megváltoztatásával nehezítette a hittanra járást, sőt még a beiratkozott gyerekek oktatáson való részvételét is akadályozta. A dunaalmási református lelkész 1968-ban tett panaszt az általános iskolai igazgató kijelentéseiről. E szerint az igazgató a hittanbeíratás után a párt politikáját teljesen eltorzító dolgokat mondott, s azt hangoztatta: a szakszervezet éreztetni fogja a szülővel a beíratás hátrányait.