Határtalanul

Elek Gábor úgy döntött, pár napra elvonul a világ zajától. Érthetően. A Ferencváros női kézilabdacsapatának vezetőedzője tavasszal némi meglepetésre bajnoki címet ünnepelhetett a favorit Győri ETO előtt, nyáron szövetségi kapitányként a hetedik helyre vezette a válogatottat a tokiói olimpián, ősszel pedig következett a Fradival az újabb kétfrontos harc az NB I-ben és a BL-ben. Ezért a jelenleg is zajló világbajnokság miatti szünetet kihasználva a mester szusszant egyet.

[eadvert]

Már amennyire szusszanás az, hogy november végén öt napot töltött Erdélyben. Hegyre föl, völgybe le, mellé a parajdi sóbánya megszámlálhatatlanul sok lépcsője oda és vissza, az ezeréves határon a Rákóczi-vár „meghódítása”, és így tovább. Ragyogóan sütött a nap,

a Székelyföldért már-már rajongó Elek élvezte is a túrát, de abbéli reményében csalatkoznia kellett, hogy a kézilabdát átmenetileg elfelejtheti.

Egyrészt, úgyis szinte mindig azon jár az agya. Másrészt, ha mégsem, akkor is percenként az eszébe juttatják, mert minden szembe jövő arról kérdezi. Még Erdélyben is, ahol jobban ismerik és szeretik a Fradit, mint a trianoni ország számos szegletében. Ezért aztán akár Székelyszenttamáson, akár Szent­egyházán, akár ’Udvarhelyen jártunk – ugyanis együtt töltöttük ezt az öt napot –, mindenütt ugyanaz játszódott le: az emberek előbb picit hitetlenkedtek, hogy jé, itt a Fradi edzője, a volt kapitány, aztán megszólították, és mert Gábor barátságosan fogadta a közeledést, már kezdődött is a beszélgetés.

Azt ígértem neki, hogy legalább szombaton „lemegyünk a térképről”, havasi legelőkre, birkák, kecskék, bivalyok közé. Így is történt. Kénos település lenyűgöző bércein barangoltunk, míg helyi barátunk, Levente ki nem találta, hogy ugorjunk be Lókodra, Pali bácsihoz, kóstoljuk meg a különleges pálinkáját. A Homoród mentén megbúvó, száznál is kevesebb lelket számláló, szinte minden külső hatás által érintetlen faluban, ahol szerencsére akkor állt meg az idő, amikor még minden rendben volt, a nyolcvanéves gazda az arrafelé szokásos vendégszeretettel köszöntötte az idegeneket. Ám egyszer csak felderült az arca, szélesre tárta a karjait, és azt kurjantotta: áá, Elek Gábor!

A megszólított először el sem akarta hinni, hogy még ebben a mai valóság által érintetlen mesevilágban is felismerték. Hogy mégis, az árulkodó, megindító jel. Az anyaország, a magyar sport és kézilabda, a Ferencváros „határtalan” szeretetének jele.