KEMMA

Kaposi Antal festőművész volt; Zalaegerszegen majd 1959-től egy évtizeden át Esztergomban élt és alkotott. Legjellegzetesebb alkotásai táj és városképek.
Fia, Kaposi Endre ma is Esztergomban él; a tanítóképző volt főigazgatója többarcú képzőművészeti tevékenységet folytat ma is. A legfiatalabb, az unoka Kaposi Tamás szárnyaló tehetségét egy végzetes autóbaleset törte meg. Huszonöt évesen egy olyan torzó életművet hagyott maga után, amely jelzi: többet érdemelt volna a sorstól.

Mitől lesz különleges ez a tárlat? Azoktól kapcsolódási pontoktól, amelyeket Kaposi Tamás kapcsán így foglal egybe Miltényi Tibor: „A nagyapa, néhai Kaposi Antal 1930-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán, s ettől kezdve negyven éven át vidéki rajztanárként működött. Festői életműve elég esetlegesen, nagy kihagyásokkal és stiláris következetlenségekkel alakult.
Legértékesebb részét az elszabadult festői közvetlenséggel fogalmazott akvarellek képezik (ezt a világot néhány olajképébe is át tudta menteni). Tamás édesapja, Kaposi Endre (1939) csak az 1960-70-es években festett olajképeket, azóta xeroxgrafikákat, illetve kollázsszobrokat készít. Táblaképei – bár szintén megmaradnak a figurativitás határain belül – egyértelműen a síkszerű, jelszerű, intellektuális karakterű geometrikus stilizáció irányába mutatnak. A három festőnemzedék stiláris összevetése igen izgalmas.”

Az édesapa, a mai napig aktívan alkotó Endre 1968-ban szerzett rajztanári diplomát a Pécsi Pedagógiai Főiskolán. 1970 és 1975 között tagja volt az esztergomi Sigillum, és az oroszlányi Ötök csoportnak. A 60-as 70-es éves fordulójától kisméretű, szűk motívumkincsre redukált, lírai atmoszférát sugárzó olajképeket festett, majd kollázsokat készített. Később a hétköznapi életben használt tárgyakból, hulladékelemekből, különféle alkatrészekből kisplasztikákat készít. Jelentős fotós és művészeti írói munkássága is.

Az utóbbi évek nagy vállalkozása volt Mozart-képe; érdemes ehhez idézni Jász Attila egyik írásából:
„Sok Mozart él bennünk, melyik az igazi? Egy olyan ember személyiségére kérdezünk ezzel rá – természetesen költőileg –, aki harmincöt éves korában, a dantei életút felén befejezte – már kortársai által is – zseniálisnak tartott és hatalmas életművét. Kaposi Endre Mozart-portréja kapcsán óhatatlanul egy láthatatlan szál feszül ki – számomra – Mozart és Bandi fia, Tamás között. …

Kaposi Endre Mozart-képét először megpillantva összeugrott a gyomrom, majd felállt a karomon a szőr, mely a biztos esztétikai értékítélet jele nálam. Áramütésszerűen értettem meg, ha Kaposi Tamás ma élne, ezt a portrét ő festette volna meg. Ő így festette volna meg. A punk zene után, a 20. század második felének populáris gépzenéjétől megcsömörlötten rátalált volna Mozartra. (És öregkorában csak Bach-szonátákat hallgatott volna – szerintem.)

Így viszont, a jelen helyzetre módosítva a felismerést, szembesülnünk kell a ténnyel, hogy Kaposi Endre élete egyik főművét fia segítségével festette meg. (Egyfajta szellemi reinkarnációt valósítva meg ezzel.) Nem stílusa, motívumrendszere vagy ecsetkezelése révén, hanem ahogy a lelki-szellemi találkozások mindig is létrejöttek, kisülés formájában teremtve meg az összhangot, egy materiális vetületben. Minderről (is) beszél a kép.”

Minden Tamáshoz vezet? Nála csúcsosodott volna ki a hármas életmű?
Nem, hiszen kerek és teljes a maga módján a nagyapáé és a mai napig alkotó édesapáé is.

Kaposi Tamás a szó legmélyebb értelmében expresszív festőalkat volt. Nagyon gyorsan készített egy-egy képet, de a rövid idő ellenére nagyon sokféle, egymásnak ellentmondó technikát alkalmazott. „Kaposinál a felület extázisa látomásainak brutális szuggesztióját szolgálja.” – mondja Miltényi Tibor. Amit csinál, az nem a vonalra épülő, klasszicizáló festői tradíció része, ellenkezőleg: elszabadult festőiség jellemzi.

A kiállítás május 18-ig látogatható hétfő kivételével naponta 14 - 20 óráig a Pázmány Péter utcában, a Vízivárosban.