KEMMA

Az alkotó így vall erről a műről és a művészetről. A képek természetének több ezer éves hagyományát szemlélve érdemes megvizsgálni azokat a töréspontokat, ahol egy korábbi képi reprezentáció-típus helyébe egy új kerül. Azok a  művészek, akik elsőként észreveszik, hogy a már meglévő vizuális szótárak többé nem alkalmasak a jelen újraformálására kitörési pontokat keresnek, melyek irányadóak lehetnek a megújulás számára.

Minden egyes váltás szükségszerűen új metaforák megjelenését eredményezi. Maga a metafora egy olyan „boncasztal”, mely két igen távoli dolgot képes egy asszociációs erőtérbe sűríteni. Például egy, a tömegkultúra világából kiszakított jel (legyen az képregény figura, márkajelzés, vagy régebbi újságok töredékei) a művészet világában teljesen más értékkel bírhat, ez által megtaníthat minket a különböző világokból származó képi impulzusok kritikai felülvizsgálatára. Ehhez újfajta technikai apparátus szükségeltetik, mely lehet a meglévők extrém alkalmazása, vagy pedig új anyagok innovatív használata. Tehát a kép, mint „boncasztal” különböző anyagok, technikák, eltérő világok vizuális jeleinek konfrontációjáról képes számot adni. A korábbi kontextusból való kimetszéssel, valamint az adott jel új jelentésbe, értelembe való beültetésével  izgalmas világok születésének lehetünk tanúi. Egy ilyen érdekes világ tárulhat fel például, ha a különböző logókat, emblémákat, feliratokat képalkotó elemként használjuk, s a korábbi informatív szerep felszámolásával, egy újszerű horizontot próbálunk megnyitni.

Az olyan vegyített technikák mint a kollázs, vagy az assemblage, hiteles közegei lehetnek egy nyitott szemléletű alkotói folyamat kibomlásának. A felületen ejtett sérülések, a különböző színek, és formák gyakran igen kontrasztos használata, az alkotói gesztusoknak a formaadás és az egyensúlykeresés útján keletkezett nyomai.

A művésznek olyan eszközök álnak a rendelkezésére, hogy a képzelet terében újrarendezheti a világból eredő élmények szilánkjait, s azokat mint talált tárgy helyezheti vissza ugyanoda.