KEMMA

  a Ghymes-zene több számában is az áhítat telepszik a lelkünkre (Fotó: www.ghymes.hu)

Szarka Tamás lenyűgöző. Nemcsak azért, mert a Ghymes együttes új lemezének dalszövegetit ő írta, bájjal, szeretettel, keserédessel töltött sorokat, hanem mindazért, amit szerda este a közönségnek adott. Én még nem hallottam ennyire tisztán énekelni senkit – ennyire csukott szájjal. És nem hallottam úgy hegedülni, sírva, zokogva, ahogy ő tette. Pedig meg kellett küzdeni az élményért.
Mert a Papp László Sportarénában egyszerre három produkciót figyelhettünk. A fő műsor persze a Ghymesé volt, több mint két évtized rutinjával, megújulással, s ha már karácsonyi bemutató, akkor persze újjászületéssel, betlehemi jászollal, Krisztussal, szerelemmel és pici szenvedéssel. Ez így mind rendben is van.
Néhány méterrel odébb a pusztai életet választó művésznő, Papadimitriu Athina vonzza a tekintetet. Három lányával jött el az örömzenére, csodás hosszú hajú teremtések. A legkisebb olykor unatkozik, hanyatt fekszik, toporog, anyja és nővére ölébe telepszik, de a vége nagyon bejön neki is, tapsol, örül, viháncol.
De a harmadik műsor, na, azt jobb lenne minél előbb elfeledni. Már tart a színpadi előadás, amikor mögénk huppan két csaj. Majdnem azt írtam, hogy libák, de hát a libák nem hápognak. Ők annál inkább. Végighápogják a több mint két órát. Ha szívdobbantóan hangosan zokog a zene, akkor magasabbra csavarják a hápogást, ha a csöndes verset hallgatnánk, suttogva lökik a sódert. Gondolom, ezer éve nem látták egymást, van miről fecsegni. De ehhez minek tönkretenni mások áhítatát?
Mert amúgy a Ghymes-zene több számában is az áhítat telepszik a lelkünkre. A nyitrai főiskolán alakult zenekar mai tagjai nagyon értenek a tiszta, egyszerű érzések szívhez juttatásához. Úgy érezzük, mintha velük barangolnánk a Felvidéken, együtt früstükölnénk a Csitári hegyek lábánál. Ilyesmiket érzünk, s annyira szentimentális a hangulatunk, hogy az már túlzás. De nem lógunk ki a sorból, sok Ghymes-rajongó hasonlóképp érez. Ha már Szarka Tamást emlegettük, írjuk ide Varga Bori nevét is. S bár a szaxofont fújó női arc látványánál láttunk már csábítóbbat, Bori zenélése érzéki, csalogató. Mögöttünk hápogiék nem véletlenül jelentik ki nemes egyszerűséggel: Bori k.... jó. A brutális megfogalmazástól eltekintve ebben az egyben egyet értünk velük.
A Ghymes-varázslatot jól jeleníti meg a táncegyüttes, s egy általános iskola gyerekkórusa. Utóbbiak kaphattak volna több szerepet is, mondjuk, olyan számot, amelyet csak ők énekelnek, de majd legközelebb.
A Ghymes nem is sejti, hogy a szerzőnek pazar születésnapi ajándékot adott, igaz, a hivatalos dátum előtt egy nappal, de így is tökéletes volt. Karácsonykor a Sportarénában zenélni hálás feladat. Olyan kedves, megható minden. Ahogy az volt a koncert előtt odakünn, a mínusz 3 fokban berendezett élő Betlehem, tevével, kecskékkel, ökörrel, s persze daloló lánykákkal. A műsor végén hiába keressük a kinti mini előadást, csak a teve árválkodik, mintha rémülten lesné a sok boldog embert. Pislogva köszön el – és szerencsére nem hápog. Egy tevéhez ez méltatlan lenne.