KEMMA

Egyre inkább úgy tűnik, rossz irányba mennek el a jogalkotók. Sok helyen a lakásokat nem lakás céljára használják, olykor  zavarva a valóban ottélők nyugalmát, sőt, a biztonságérzetét is.

– A társasházi törvény, amelyet hét éve alkottak olyan alaptörvény, amely a tavalyi módosítást követően is a lakások használatának módját szabályozza – mondja Lengyel Péter, az ország legnagyobb társasház-kezelője, a Kékes Kft. műszaki vezetője. 

– A jogalkotók rossz irányba mentek el. A lakásokat lakások céljára kellene igénybe venni. Ahelyett, hogy mereven elkülönítenék egymástól a törvényalkotók a lakások és a nem lakáscélú helyiségek fogalmát, inkább összevonták, „összemosták”. Ez a konfliktusok eredője. A különböző nem lakáscélú helyiségeknek jelentős forgalmuk. Ezek az ingatlanok pedig az utca frontjáról nem közelíthetők meg.

Miközben az egyik panaszos lakóhoz igyekeztünk Lengyel Péter még megjegyezte, hogy például a Dózsakertben is van egy peres ügyük egy rendelővel. A közösség azért perli az orvost, mert olyan mértékben terheli a betegforgalom a lépcsőházat, amely zavarja a lakókat.

Kopogtattunk. Németh István nyitott ajtót. A konyhában kínáltak hellyel bennünket, ahol a házigazda neje a bablevest rotyogtatta.
– A lépcsőházunkban sok a nyugdíjas – kezdte vendéglátónk. – Olyan emberek fordulnak meg a környéken, hogy legutóbb például a negyediken már az előszobából kellett kitessékelni őket. – Nem vagyunk mi a vállalkozások ellen, de igazi megoldást az jelentene, ha az irodákba, rendelőkbe az utca frontjáról juthatnának be az ügyfelek. A lépcsőházunkban ideggyógyászati rendelést is folytatnak. Nem vagyok szakember, de olykor olyan alakok fordulnak itt meg...

Németh István kiemelte, amennyiben reklamálnak a tulajdonosoknál, bérlőknél, azok sokszor személyes sértésnek veszik. De ők sem akarnak a saját lakásukban „másodrendű” állampolgárok lenni.

– Amennyiben összefogunk találhatunk erre a problémára megoldást – jegyezte meg a panaszos. – Nem szeretnénk kenyértörésig vinni a dolgot. Bennünk megvan a hajlandóság a békés megegyezésre. Jó lenne, ha a vállalkozók nem az erőfölény pozíciójából kezelnék a gondjainkat, mondva, hogy nekünk, kisnyugdíjasoknak úgy sincs pénzünk perköltségre. A nehézségeink körülbelül négy éve kezdődtek. Két év alatt a különböző vállalkozások „elfoglalták” a teljes földszintet. Most pedig már az első emeleten is van „lakásuk”. A nyüzsgést meg kellett szoknunk, hiszen ilyen lett a világunk, de ne kelljen már félnünk is. Reggeltől, estig egymásnak adják itt az idegenek a kilincset. Lakásaink értéke is csökkent, hiszen mindenki tudja, hogy ebben a lépcsőházban vállalkozások is működnek.

A Mártírok útján egy másik híresztelésnek eredtünk a nyomába. Itt a lakók azzal keresték meg a közös képviselőt, hogy egy némely lakás örömtanyaként is funkcionál. Addig álldogáltunk a toronyház tövében, amíg végre egy ottlakóval összefutottunk.

B. A. először rácsodálkozott a közölt információra, majd belekezdett: – Azt nem hiszem, hogy az említett két lépcsőházba, úgymond kupi működne. Igaz, láttam már felmenni oda hölgyeket, akik nem kifejezetten titkárnőnek, vagy belgyógyásznak tűntek. Az alig szoknya, a csizma és a necc harisnya számomra mást sugallt. De azt hiszem ők inkább „kint dolgoznak”, és itt lehet a pihenőjük. Egyébként az a lépcsőház, amely előtt most állunk, az jóval gyanúsabb. Itt naponta hét-nyolc delikvenst is láttam már megfordulni, és ugye, ennyi férfi látogató még a gyanútlanok figyelmét is felkelti.