KEMMA

– Gömbi, fiam, éjjel dolgoztál, hogy egész nap aludni akarsz? – zavarja ki játékosan a férfi a vityillóból a négylábút.

– Most kicsit be van esve az oldala, pedig mindig jut neki finom falat. A gazdája börtönben van, megígértem neki, hogy vigyázok a kutyájára. Annyira a szívünkhöz nőtt, hogy már csak miatta sem megyünk be a szállóra – meséli a nő. Fiatal. De szép arcán látszik, hogy őt idézve: nem a könnyebbik életet dobta neki a gép. Egy hónapja él itt párjával a fűtéscső mellett. Előtte egy kertet tartott fenn magának, de onnan költöznie kellett.

– Nyolc éve mindig télen kerülök az utcára. Tavaszra találok valami helyet, őszre rendbe hozom a kertet, aztán télen mégis fedél nélkül törhetem a fejem, hol aludjak. Egyébként Sárberekben laktam albérletben, de tartoztam a rezsivel, kitettek – emlékszik vissza, miközben a párja veszi át tőle a szót.

– Én csak fél éve vagyok kint, de nem tudok hozzászokni ehhez az élethez – mondja.

– Megérezzük ám mi is, hogy az embereknek kevesebb pénze van. Egyre kevesebbet adnak és egyre többször szólnak vissza csúnyán. Pedig mindig udvariasan kérek és még az elutasítást is megköszönöm. Van, akinél ez veri ki a biztosítékot. Tegnap kaptam egy olyan félmondatot, hogy sírva fakadtam. Egyébként sem könnyű, szégyellem mindig, hogy másoktól kell kérnem – vallja be a törékeny nő.

– Kukázni is szoktam – folytatja –, de ételt soha nem veszek ki a szemétből, csak ruhát, takarót. Sajnos az emberek a használható dolgokat is az ételmaradékok közé dobják, így nekünk bele kell nyúlnunk a kukába mindenért – panaszkodik. Közben idősebb pár jön oda, nekik 15 méterrel beljebb, a bokrok takarásában van kis tákolmányuk a csövön. A nő, ahogy odaér, egy szalámis kenyeret tesz a fiatal "szomszédasszony" tenyerébe.

– Félreteszem, most nem vagyok éhes. Jóban vagyunk amúgy. A mi tákolmányunk nincs olyan jó helyen, nagyon szem előtt van, de itt volt leszedve a csőről a burkolat, mi meg nem akartunk összetűzésbe kerülni a Komtávhővel, ezért inkább itt vertünk tanyát. Meleget ad ám a cső, rövid ujjúban alszunk – mondja a nő.

  A lecsupaszított fűtéscsövek fölött meleg van Fotók: Prokl Violetta

– És már csak hat napot kell kibírni. Akkor mindketten megkapjuk a huszonnyolcezer-ötszáz forintos segélyt. Az nem lehet, hogy ötvenhétezer forintból ne találjunk valami kiadó garázst vagy kertet – néz párjára a férfi.

– Dolgozni is jó lenne – vág szavába a nő – de nem vesznek fel, mert a lakcímkártyámon nincs cím.

– Nekem kőműves a szakmám, értek is hozzá, de így nem alkalmaz senki. Pedig jól jönne a pénz. Vennék belőle valamit a gyerekeimnek. Van egy három és egy hat évesem, de csak néha találkozom velük. Olyankor adok valamicskét, de gyerektartást nem tudok fizetni.