KEMMA

Tóásó Előd Börtönnapló részlet, május 6.

Elzárva a világtól csak nagyon kevés hírt kapok a külvilágból. Életem még mindig az elszigeteltek kis helyén, a négy nagy fal közé zárt tíz cellából álló elkülönítőben élem. Enyém az utolsó, a legtávolabbi, a leghidegebb, a legsötétebb és a legnyirkosabb. De nem panaszkodom...
Nekiállok a mindennapos teendőimnek. Kitakarítom egy partvis darabkával a cellám, néha felmosom, ha éppen előtte valaki nem folyatta be a vizet a cella ajtaján, mert akkor csak ki kell sepernem belőle...
Nem sok minden történik velem egy ilyen elzárt helyen,de a mai nap megjött egy indián asszony az őr kísérte és a bejárat előtti rács mögött megállt. Az őr utána előhozta a második szomszédomat Huachot. Aki üdvözölte édesanyját, majd az elébe tett lábosnyi étel előtt, a betonra, ahol a jókora víztócsa feküdt térdre vetette magát és imádkozni kezdett. Miközben a fiú falatozott a lábosból, az édesanyja magához intett egy kókuszreszelékkel megszórt zsemlét, majd egy műanyag pohárban zöldes színű üdítőt töltött. S ahogy előzőleg Huacho-tól hallottam, én is ugyanúgy megköszöntem: "Grasias mama" Köszönöm anyuka. Az indián asszony meglapogatta a kezem, miközben elvettem az élelmiszert és a szemei örökbe fogadtak engem is. Így most, amikor a gyertyát elfújom és aludni térek egy indián édesanyával több a hozzátartozóim száma. Itt, akikre a holnapi nap várhatok. Mégis tudom, hogy nagyon-nagyon ritkán fog minket Huacho-val látogatni.