KEMMA

Bajorország „fővárosából” Ingolstadtba utaztunk, ahol egy valódi apáca várt minket. Tudtuk, hogy így lesz, mégis érdekes látvány volt. Ő kísért el minket a szállásunkra, ami természetesen a kolostorban volt Kösching mellett. Ez a város körülbelül akkora mint Kisbér és nagyjából ugyanannyi lakója is van.

Délelőttönként mindig dolgoztunk, az étkezések után pedig elmosogattunk. A második héten a köschingi óvodába kerültünk, ami az erdőtől övezte szállásunktól fél órára volt. Kerékpárral jártunk be. Nem kellet mást csinálnunk, csak vigyázni a kicsikre, játszani velük, felszeletelni a gyümölcseiket és kikísérni őket a mosdóba. Csak látszatra könnyű, valójában cseppet sem az. Főleg, ha figyelembe vesszük a nyelvi akadályokat, ám idővel sikerült közös nevezőre jutni a kislányokkal és a kisfiúkkal, s ebben sokat segítettek az ott dolgozók is.

Esténként interneteztünk, írtunk az otthoniaknak, cheteltünk a barátainkkal. Modern világban élünk ugyanis, modern apácákkal. El kell mondanom, hogy együtt néztük a nemzetközi futballmérkőzéseket is. Igaz, a rangadót végül nem a németek nyerték, de így is kaptunk nemzeti zászlóikkal teletüzdelt ételeket, amik többnyire finomak voltak.
Így teltek napjaink Németországban. Bevallom, nagyon jól éreztem magam, az apácák közé pedig szívesen visszatérnék, de csak látogatóba! Főleg azért, mert Zalatnay Sarolta régi dalát idézve: „Nem vagyok én apáca...”