Aranyosi Péter: a szenvedés tabu

– Vette a poént a tatabányai közönség?
– Nehezen indult. A nézők egy kicsit meg voltak szeppenve, de körülbelül az első öt perc után már feloldódtak.

– Minek köszönhetően?
– A személyemnek. A viccet félretéve minden közönségnek megvan a maga érdeklődése, tehát az első percekben amolyan szintfelmérőset játszunk. Lehet úgy fogalmazni, hogy egymásra hangolódunk aztán előbb-utóbb csak megtaláljuk a közös nevezőt és akkor már minden sínen van. Ez itt, Tatabányán a politika volt.

– Ön szerint van a humorban tabutéma?
– Csak egy: a szenvedés.

– A Ketten az úton című előadása dupla teltházas volt. Mi a titka?
– Dombóvári István kollégámmal azt mondjuk, ami a szívünket nyomja. Az előadás első felében aktuális témákkal foglalkozunk, akkor külön-külön vagyunk a színpadon. A második részben egy közös indonéziai nyaralás emlékeit osztjuk meg a hallgatókkal. Egészen friss, tavalyi élmények. Az ott egy egészen más világ, sokkal nyugodtabb és csendesebb, mint a miénk. Hippivilág. Még nem fertőzte meg a nyugati métely, lásd szállodák, gyorsetető láncok és édes, folyékony f**t kínáló dolgok.

– Mivel rukkol elő legközelebb?
– A Badár Sanyival (a Dumaszínház egyik humoristája – szerk.) indulok néhány nap múlva Vietnámba. A ketten az úton kettőben egyébként már ő is „játszik”. Vele egy nap annyit ér, mint mással nyolc. Reméljük ez is hasonló élménydús utazás lesz.

– Ha már sztorik vannak, könyv hogy-hogy nem készül belőlük?
– Erre „viccesen” azt szoktam válaszolni, hogy jó vagyok a színpadon, nincs szükségem arra, hogy könyvet írjak. Egyébként nincs bennem semmi írói affinitás – olyannyira nincs, hogy amikor le kell írnom a saját szövegeimet, az körülbelül ötször annyi ideig tart, mint elmondani azokat.

– „Hajtottam már végre ejtőernyős ugrást...” – ezt nyilatkozta korábban magáról a társulat honlapján...
– Most vagyok 175, de akkor még 189 centi voltam; szőke voltam, svéd, és aktív sportember. Végül egy orosz ejtőernyővel kiugrottam egy ukrán repülőből a miskolci repülőtér felett, amiből a műsor kezdetekor egyébként a legnagyobb blokkom született.

– Legkedvesebb gyerekkori emlék?
– Amikor a nagymamám megkérdezte: mit ennél kisfiam? Húst hússal – feleltem. Szerencsére mindig teljesült a kívánságom.

– Mit vár az új évtől?
– Lassú életmódváltásban vagyok mind étkezés, mind mozgás tekintetében, illetve a leterheltségi mutatóimat is csökkenteni szeretném. Jövőre többet leszek a családommal meg a telkemen, és kevesebbet fogok a kocsiban ülni haknira tartva.

– Mit jelent az életében a Dumaszínház?
– Nem készültem erre a pályára. Soha nem voltam szereplő típus. Középiskolás koromban lettem a banda közepe. A haveroknak dumáltam a kocsmában. Nehéz döntés volt, hogy kiálljak a színpadra. Ennyi év után is tanulom.

– A humorérzéke honnan jön?
– Ez egy hosszú történet. Röviden, az osztály bohócából, a Rádiókabaré bohócából és Fábry Sándor szeretetéből, asszisztenségéből lettem ez. Erre mondta a drága Hofi Géza, hogy erre születni kell. A humor taníthatatlan. A közönség elsősorban az embert, a személyiséget veszi meg. Fontos, hogy szerethető legyen.

– A család hogy viszonyul ehhez az élethez?
– Otthon teljesen más vagyok. Nem is lehetek ugyanaz, mint a színpadon. Reggel, amikor a gyerekek elindulnak iskolába még nem kelek fel, amikor pedig este hazaérek akkor ők már rég alszanak. Elkerüljük egymást és attól tartok, az egész életünk megsínyli ezt. De, mindez más lesz majd márciustól! Akkor már nagyobb szabadságokat veszek ki és minden hónapban lesz olyan egybefüggő öt nap, amit együtt tudunk tölteni. Jó, azt az időt, már elvesztettem, amit eddig nem töltöttem együtt velük. Ez így már egy kincs lesz!