25 éve önzetlenül szolgálja a sportot és a Tatabányai Sport Clubot

– Hogyan kezdődött?
– A minap beszélgettük Bölcs Marika kollégámmal, milyen fura is a múltidézés. Néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna, de az akkoriban készült fotók azt támasztják alá, hogy szebbek, fiatalabbak és sok-sok kilóval kevesebbek voltunk. De komolyra fordítva a szót, 1991 szilveszterének délelőttjén érkezett az a telefonhívás, amelyet követően alakult úgy, hogy a sport területén folytatom pályafutásomat. Gyors döntés volt, de ma már határozottan mondhatom: megérte.

– Miért éppen a sport, van személyes kötődése?
– A város egyetlen sporttagozatos általános iskolájában jártam, csupán annyit sportoltam, amennyit iskolai keretek között lehetett, nem voltam élsportoló. A  szeretete viszont családi örökség. Édesapám – aki sajnos már nincs közöttünk – fiatal korában több sportágat is űzött. Versenyszerűen kajakozott, de úgy is mondhatnám, mániákusan imádta a sportot. A közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem, a klubhoz azonban szinte véletlenül kerültem. Szüleimtől a tisztességet, a munka szeretetét tanultam. A klubnál az első időben kizárólag titkárnői feladatokat láttam el az ügyvezető-elnök közvetlen munkatársaként. Aztán a ''90-es évek közepén, egyéb elfoglaltsága miatt, lemondott a női kézilabda-szakosztály technikai vezetője és azonnali megoldás kellett, hát itt voltam én. Kuzma Ferenc volt akkoriban az edző, akit jól ismertem, sokáig voltunk szomszédok. Belevágtam, de nem mondom, hogy egyszerű volt, ennek ellenére hamar belerázódtam a feladatba. Akkoriban úgy gondoltam, ez csupán néhány hónapig tart majd és valahogy kialakul, hát nem így lett... A szakosztály sok változáson ment át az évek alatt, azonban Gyurkovics István kiváló utánpótlás-edzővel azóta is együtt dolgozunk.

– Továbbtanulás...?
– Az évek alatt előbb főiskolai, majd később egyetemi diplomát szereztem a Nyugat-Magyarországi Egyetemen. Mindig fontos volt számomra az önképzés, ma is sokat olvasok. Az első szakdolgozatom írásakor mélyreható helytörténeti kutatásokat folytattam, amelyet a „Jó szerencsét- Emlékév” kapcsán nagyon szívesen felajánlok.

– Klubelnökből volt néhány a negyed évszázad alatt, nemde?
– Az első munkanapomon az akkori ügyvezető-elnök, Sárosi Ferenc az irodájába hivatott és hosszan elbeszélgettünk. Ám már a munkaszerződésem megkötése sem volt egyszerű, mert havi helyett heti bér került az iratra a megállapodott összeg mellé. Amikor aláírtam, örömmel jegyeztem meg: „nem is gondoltam, hogy a sportegyesület ilyen gáláns”. De végül a szerződést kijavították. Az elnök úrral – ma már inkább Ferivel – időnként ma is beszélek telefonon. Ha pedig Tatabányán jár, mindig megkeres – ez azt hiszem, elárulja, nagyon kedves, baráti volt a kapcsolatunk. Szép idők voltak akkoriban, ha jól emlékszem, 16 szakosztály működött a klub berkein belül, nagy adminisztratív létszámmal. Ezt követően Szakál Lajos egy rövid ideig, majd néhány hónapig megbízottként Katona László volt az ügyvezető-elnök. Amikor Henyecz László került az egyesület élére, nehéz örökség várt rá. Korábban soha nem látott gondjaink akadtak. Csodaként emlegetjük azóta is, miképpen sikerült ebből kilábalni, köszönhetően az akkori Ifjúsági és Sportminisztérium jelentős segítségének, illetve annak a maroknyi, összetartó közösségnek, amelyik mindvégig megmaradtak a TSC-nél. Éppen tizenöt éve Máj Jánosné lett az ügyvezető, akivel együtt szerveztük-rendeztük az egyesület megalakulásának 100. évfordulójára az ünnepségeket. Az előkészületek miatt vég nélküli munkaidő jellemezte akkoriban a feladatok megoldását, de aztán látva a sok-sok boldog egykori sportolót, sportvezetőt a megemlékezésen, hamar elfeledtük a fáradalmakat. Ha jól számolom, Sámuel Botond a hatodik ügyvezető-elnök, akivel együtt dolgozom. „Jól működünk együtt”, mondta egyszer. Azt hiszem, ez így igaz. Sokat vállalunk, néha erőn felül is, de a végén mindig beigazolódik: a sportért, a jövőért mindig érdemes tenni.

– Bizonyára voltak kedvenc sportolói is ennyi idő alatt?
– Aki ismert, aki ismer, tudja rólam, nagyon szeretem a jókedvet, a tréfákat. A szüleim mesélték, hogy már egészen kicsi koromban imádtam röhögcsélni, ez ma sincs másképp. Nagyra értékelem, ha valakinek jó humora van és azt tudja is használni. Na ilyen „személyekből” nálunk van bőven. Egyébként minden sportolónknak szurkolok, persze akadnak, akinek különösen, de nem árulom el a nevüket. A 25 év alatt kiváló emberek sokaságával találkoztam, akikkel jó, baráti  viszonyt sikerült kialakítanom. Sportvezetőkkel, kollegákkal, edzőkkel, szülőkkel, hozzátartozókkal, támogatókkal és természetesen sportolókkal, akiket mindig szívesen hallgatok, amikor a sportpályákon megélt élményeikről mesélnek, vagy mindennapjaik komoly változásait mesélik. Ha találkozunk és elmondják, hogy sikerült a rettegett vizsga, megvan a jogosítvány, elkészült az új szobájuk, jó volt a várva várt  kirándulás, oklevelet kaptak a suliban vagy kistestvérük született – együtt örülök velük. A régi sportbarátok sokszor meglátogatnak, gyakran beszélnek arról, hogyan élnek, és ugyan kicsit megszépítve, de mégis büszkén elevenítik fel a klubnál töltött esztendőket. Jóindulattal érdeklődnek a mai sportolókról és feltétel nélkül szurkolnak nekik. De ha már a kedvenceknél tartunk, nagyon szeretnék egy kollegámat név szerint megemlíteni, Nagy Lacit a sportcsarnokból. Munkatársaival együtt mindig a háttérben tevékenykednek, azonban egyetlen rendezvényünk sem valósulhatott volna meg az ő segítőkész közreműködésük nélkül, amelyet ezúton is nagyon köszönök nekik.

–  A „jó emberekkel” történő találkozásokon túl is biztos voltak kedves emlékek, kellemes pillanatok. Felidézne néhányat?
– Szeretem a klubot és a munkámat, azt hiszem, ez a legfontosabb. Büszke vagyok arra, hogy Tatabányán sok hazai és nemzetközi sportrendezvény szervezésében, rendezésében vehettem rész, olyanokról, amelyekről az országos sportvezetők is elismeréssel szóltak. Sok rangos esemény között talán a legnagyobb, amelyet tető alá hoztunk, az az 1997-es serdülő súlyemelő Európa-bajnokság volt. Hogy számomra ez mit jelentett? Egy hét őrületet. Annyira akartuk, hogy sikeres legyen, hogy mindent ennek rendeltünk alá. Még a lakásom is irodává változott, és az akkori megyei sporthivatal munkatársaival együtt éjjel-nappal azon fáradoztunk, hogy zavartalan legyen a sportolók itt tartózkodása és persze kifogástalan a verseny. Sajnos, akkoriban még nem állt rendelkezésre olyan komoly technikai háttér, mint manapság, sokkal  szerényebb lehetőségeink voltak. De akartuk a sikert, és ez volt a legnagyobb hajtóerő. Annyira a versenyszervezés kötötte le minden erőnket, hogy a külvilágot teljesen kizártuk. Aztán amikor az Eb végén az utolsó sportoló is elégedetten szállt buszra, büszkén felhívtam a szüleimet. Édesanyám a vonal végén rémülten mondta: „Elképesztő dolog történt, meghalt a Diana! Ki az a Diana?” – kérdeztem értetlenül. A walesi hercegnő sajnálatos autóbalesete éppen azon a napon, 1997. augusztus 31-én volt, amikor a korosztályos kontinensviadal befejeződött. Nekünk azonban egy hétig csak a sport létezett... Ez például a kedves emlékek melletti nehéz pillanatokat is jelzi. De mindig rossz érzés töltött el akkor is, ha egy-egy sportolónk eligazolt. Az évek során néhány kedves kollegát is elveszítettünk. Bizonyára nem neheztelnek rám ott fenn, de többnyire olyan történeteket elevenítünk fel az együtt töltött évekből, amelyeken jót nevettünk, amelyek derűsek. Ám bevallom, hiányoznak, nagyon hiányoznak.

– Milyen az élete mostanában a klubnál?
– Szokás szerint nálunk mindig történik valami. Most éppen az Interball-2017 nemzetközi leány kézilabdatornára készülünk. A kétnapos rendezvényre minden eddiginél több csapat nevezett. Bízunk abban, hogy a gyerekek izgalmas, minőségi mérkőzéseket játszanak, és az eredményhirdetésnél minél fényesebb érmeket vehetnek majd át. A vívóknak már a hétvégén nagy versenyük lesz a csarnokban. Itt tartják ugyanis a felnőtt férfi párbajtőr világbajnoki válogatót. Ma már irodavezetőként tevékenykedem az egyesületnél és kollegáimmal együtt ellátjuk a mindennapok adminisztratív feladatait. Szerteágazó a tevékenységem, a pályázatírástól a rendezvényszervezésig, a TAO adminisztrálásától a támogatókkal történő kapcsolattartásig, a szerződések előkészítésétől az elszámolásig sokmindennel foglalkozom. Néhány éve a női kézilabda-szakosztály vezetői teendőit is ellátom, felelősségteljes munka, amelyet igyekszem legjobb tudásom szerint végezni. Jól felépített szakosztály a miénk, nagyon sok versenyrendszerben szerepelnek fiataljaink, köszönhetően a TAO-támogatásnak. Felnőtt csapatunk a III. helyen zárta az NB II. őszi szezonját, amely szép teljesítmény és remélem, hogy nagyon eredményes tavasz vár a lányokra.

– Van azért szabadideje is?
– Hát persze, de az nagyon értékes, mert elég kevés. Ugyan már csak szemüveggel, de szeretek olvasni, imádom a minőségi zenét, a művészeteket és a jó baráti társaságot. Kicsit régimódi dolog, de szeretem kézben tartani az újságot, és bevallom, esetenként a pletykalapokat is átböngészem. Régi mániám a lakberendezés, szép növényeim is vannak. Csodálatos az orchidea-gyűjteményem. Szeretek kirándulni, azonban mindenekelőtt nagyon szeretem a gyerekeket. Sajnos az életem úgy alakult, hogy saját nem született, de úgy érzem, az apróságok világa nagyon közel áll hozzám, őszinteségüket, szókimondásukat imádom. Drága szüleim helyett – akik „elmentek” – a családot szeretett keresztanyám, Kati tartja össze, nagyon hálás vagyok érte.