Izgalmas kiállítás nyílt '56-ról a tatai romkocsmában

A kiállításmegnyitó érdekessége (sőt, érdeme) az volt, hogy maguk a művészek meséltek arról, nekik mit jelent 1956. Az idősebbek persze saját emlékeiket, tapasztalataikat, a fiatalabbak benyomásaikat osztották meg a színültig telt teremben az érdeklődőkkel. Ahogy őket hallgattuk, 1956 számos arca, harca, színe jelent meg előttünk.

Gútay János testvére ''56-os, lyukas zászlaját is elhozta magával. Milyen furcsa is a természet rendje: hiába telt el hatvan év, a viseltes lobogó zöldje sem fakult meg, ma is elevenen őrzi a forradalmi napokat magán. Gútay János tíz éves volt, amikor kitört a forradalom, és ahogy mondta, akkora csoda volt az, hogy nehéz beszélni róla. Plasztikus hasonlattal fejezte ki a kifejezhetetlent: mint amikor valaki sokáig van a víz alatt, de feljön és levegő után kap.

Kerti Károlyt Orosházán, nyolcévesen érte 1956, és idilli gyermekkor ide vagy oda, érződött a bezártság. Aztán robbant avilág, az iskolából hazaküldték őket, otthon édesapja, aki később az iskola forradalmi bizottságának is elnöke lett, a rádiót hallgatta.

– Tegyétek le a fegyvert, szólt a készülékből, és nem is értettem, miről van szó. Aztán megint változott a világ, vágott szemű orosz katona nézett ki a tankból Orosháza főterén – idézte fel, hozzátéve: ötven évvel később vált igazán személyessé neki ''56. A Rigó Erik által megvásárolt Görgényi-festmények restaurálásakor derült ki, hogy mintegy egy tucat képet átfestett az alkotó: a hányaveti sivatagi táj alól tankcső, egy másik mögül sortűz bukkant elő. Görgényi átélte és megfestette ''56-ot, de félelmében átmázolta a képeket.

Török Viktória budapesti középiskolásként élte meg a forradalmat, egyik osztálytársa, Magyar Kati emlékére minden évben gyertyát gyújt. Vért adni hívták be a kollégistákat a Tétényi úti kórházba, és sokan ott maradtak segíteni. Kati a mentősökhöz került, többször volt Bécsben is gyógyszerért. Aztán novemberben tüzet nyitottak mentőkocsijukra a szovjetek. Katit tüdőlövést érte, híres utolsó szavai ezek voltak: „Sziasztok, én meghalok”.

– Két hónapig ismertem csak ezt a lányt, de vannak történetek, színek, mozdulatok, amik beleégnek az emlékezetbe – tette hozzá.
Szentessy László az esztergomi, sötétkapui vérengzést idézte meg grafikáján. Ő ''56-ban a városban érettségizett, továbbtanulásra nem javasolták, így az autóközlekedésnél helyezkedett el szeptemberben. Amikor a forradalom miatt a vezetőség már nem tudott bejárni Esztergomba, a gépkocsivezetőik látták el a környék és a város ellátását. Egy Dorogról érkező buszon október 26-án két ismerős, Dobó-gimnazista lány is ott ült, mellettük munkások. A Hősök terén a forradalmárok is felszálltak. Fegyvert akartak szerezni a katonai parancsnokságon. A Sötétkapunál őrt álló kiskatona kérte őket: ne menjenek át, odaát harckocsi és tűzparancs várja őket, mégis behajtottak. Még az alagút feléig sem jutottak, amikor ágyúlövés dördült. Sokan meghaltak és megsebesültek.

– Végigéltem, végigcsináltuk a forradalmat, de nem fegyverrel hanem gépkocsival – kanyarodott vissza Szentessy saját forradalmi napjaihoz – a sofőrjeink szállították az élelmet a szomszéd falvakból, amit összeadtak az emberek, vittük fel a kenyeret. A sofőrök reszkírozták nem egyszer az életüket. Volt, hogy szétlőtték a kocsijukat vagy elvették tőlük. Hősi időszakok voltak, így emlékezzünk rá! - tette hozzá.

Szűr Annamária -->