Kétmillió kilométer balesetmentesen: az ő buszába biztosan be mernénk ülni!

– Mindig is buszsofőrnek készült?
– Nem, dehogy. Mint a legtöbb kisrác, mozdonyvezető szerettem volna lenni. Aztán rájöttem, a buszt könnyebb elindítani.

– Volt ehhez a pályához valamilyen családi indítatása?
– Semmi. A szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak a szülőhelyemen Jánoshalmán. Engem viszont vonzott az út, a táj. Imádtam menni. Talán furcsa, de szabadidőmben még ma is a legszívesebben utazok úgy, hogy én is vezetek. Ez a gyerekkori szenvedélyem.

– Miként vetődött egy alföldi srác Tatabányára?
– Fiatal szüleim úgy ítélték meg, hogy ezen a környéken jobban és talán könnyebben lehet boldogulni. A jövőépítésre nagyobb perspektívát láttak a bányánál, mint a földművelésben. Ez az esély vonzotta őket a megyeszékhelyre. Majd érthető módon mindketten a bányánál helyezkedtek el, ahol meg is találták.

– Jogsija mióta van?
– 1977-ben szereztem a mostani cégünk egyik jogelődjénél, a 18-as számú Volánnál. Két évig azonban teherautót vezettem. Akkoriban ez volt a bevett szokás, hogy az ember rutint szerezzen. Ez szerintem nagyon hasznos időszak volt. Aztán 1980-ban, már alig vártam a pillanatot, amikor először ülhettem buszra. És ez az érzés, ez a fajta izgalom azóta sem változott bennem.

– A több százezer kilométeres balesetmenetes vezetés elismerésére úgy is jogosult valaki, ha önnön bakiján kívül került bajba, azaz nem sajáthibás a baleset. Ennek ismeretében, elszenvedett-e más figyelmetlenségéből adódóan valamilyen „kárt” eddig?
– Mindent megúsztam. Ám utassérülés azért előfordult a „praxisomban”. De nem egy hirtelen fékezés miatt. Volt, aki például megszédült, és akadt olyan „vendégem” is, aki a nagy meleg miatt lett rosszul leszálláskor.

– Az előbb azt mondta, mindent megúszott, hát a balesetmentesség nem csupán egy jó buszvezetőn múlik?
– Korántsem. Ahhoz, hogy valaki kétmillió kilométert legyűrjön óriási szerencse kell. Emellett megbízható eszközök. Kiváló kollégák, precíz műszaki háttért és forgalomszervezés. Higgyék el, a buszvezetés is igazi csapatmunka. És akkor még nem szóltam a kiegyensúlyozott otthoni légkörről. Ha az ember kapcsolatában minden rendben, akkor munka közben nem kell máson agyalnia, nem cipeli el a problémáit a munkahelyére. Csak a feladatra koncentrálhat. Ez egyértelműen javítja az esélyeit.

– Így, ötvennyolc évesen azért csak került rázós helyzetbe, nem?
– Ennyi kilométer helyi-, helyközi- és különjáratokon jött össze. Ez utóbbi esetben fogalmazhatnék úgy, hogy bizony nem ritkán volt meleg a helyzet. A szlovákiai sítúrás kirándulások szinte mindegyike balesetveszélyes volt. Az ottani meredek síterepek „tisztántartása” színvonalban, minőségben jócskán elmaradt az osztrák sípályákétól, az osztrák síparadicsomokban tapasztaltaktól. Ezeken a túrákon mindig benne volt a pakliban, hogy gond lehet. Olyan is előfordult, hogy egyetlen alkalommal, illetve egyetlen napon hatszor raktam fel és vettem le a busz kerekeiről a hóláncot...

– Mostanában hol futhatunk össze önnel?
– Jelenleg a Tatabánya–Hévíz útvonalon közlekedek. Ez napi 410 kilométer megtételét jelenti. Szakzsargonnal élve, ez egy hosszújáratos forda.

– Hivatása során hová jutott el a legmesszebbre?
– Jó, hogy nem úgy kérdezték, merre jártam, mert azt könnyebb lenne felsorolni, ahol nem. Ami igazán egy nagy útnak számított az Portugália. Bőven Lisszabon „alá” kellett mennem. A másik szép távolság a skóciai Loch Ness tó környéke volt, amely az ország második legnagyobb tava, és leginkább a szörnyéről ismert. Mi Inverness városában jártunk, ami mindössze 16 kilométerre délnyugatra található ettől a víztől...

– Ha újra kezdhetné...?
– Ugyanezt a pályát választanám. Persze némi változtatás azért beleférne. Ellenben ez a kétmillió kilométer szinte csak egy pillanat műve volt.

– Az utódok, családtagok közül követte, követi valaki a volánnál ülve?
– A gyerekeim mindegyikének van jogosítványa. B-kategóriás, azaz úrvezetők. A hivatásos sofőrködéstől nagyon messze állnak...