Több mint nyolcvanszor műtötték az üvegcsontozatú sportolót

– Hogy kerültél ebbe az élethelyzetbe?
– Kétéves koromban derült ki, hogy üvegcsontozatú vagyok, ami annyit jelent, hogy nagyon könnyen törnek a végtagjaim. Ez az egész csupán egy kisujjtöréssel kezdődött, majd a sípcsontom is erre a sorsra jutott, utána sajnos fokozatosan jött a többi magától... Több mint nyolcvan műtéten estem át, amivel próbálták helyrehozni a problémám.

– Hogyan tudtad elfogadni ezt az állapotot?
– Csak egy szó: megszokás. Ebbe nőttem bele, mindent amit meg lehetett tenni a javulásom érdekében, azt megpróbáltuk. Igyekszem mindig a maximumot nyújtani, mind a munkahelyemen, mind a közéletben. Nem foglalkozom azzal, hogy mi lenne ha... inkább boldog vagyok azért, amim van. Szeretek új embereket megismerni és új helyekre eljutni. Engem ez éltet, no meg a sport.

– Mikor kezdtél el sportolni?
– Az egyik kedves gyerekkori barátom édesanyja hívta fel a figyelmemet a boccia játékra, 11 évvel ezelőtt. Megmutatta, én pedig nevetve mondtam, neki, hogy ez hülyeség. Aztán figyeltem... Láttam, hogy hatalmas lelkesedéssel játszanak és kipróbáltam. Egyre jobban tetszett, egyre több edzésre jártam és egyre több versenyre mentünk. A játék előtt egy rövid jógagyakorlatot végzünk, hogy teljesen higgadtan álljunk neki. A boccia-nak köszönhetem, hogy eljutottam Portugáliába, a portói Európa Bajnokságra, ahol tízedik helyen zártunk.

– Milyen volt az Eb-n a hangulat?
– Egyszerűen fergeteges. Portugáliában sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek erre a sportra. A szabályokat is jóval szigorúbban vették. Az én botomból le kellett vágni egy darabot, mert az elvárásokhoz képest hosszabb volt egy kicsivel. Sokan jöttek el, számos embert érdekelt, ezt látni nagyon megható volt. Akkor nem az volt fontos, hogy milyen eredménnyel fogok vagy fogunk végezni, hanem az, hogy részesei lehettünk ennek az érzésnek.

– Ha jól tudom, a bocciában nincsenek összeszokott párok, hanem mindig kisorsolják a csapattársat. Milyen az együttműködés egy ismeretlennel?
– Nem egyszerű. Ha Magyarországon játszunk, akkor azért tudunk a verseny előtt beszélgetni, ez segít valamennyit. Mindig izgulok, mivel nem tudom, hogy mire számítsak, ha nem láttam még az illetőt játszani. Külföldön még nehezebb, mert nem tudok angolul és így csak mutogatással próbáljuk megértetni magunkat egymással.

– Hogyan töltöd a mindennapjaidat?
– Mint a legtöbb ember, én is dolgozom. Diszpécser vagyok, ezt a munkát otthonról is el tudom végezni. Egyelőre csak részmunkaidőben dolgozom, de szeretnék egy teljes pozíciót betölteni, teljes időben.

– Mivel foglalod el magad a szabadidődben?
– Nagyon szeretek festeni és fényképezni. A sport után ezek a legfontosabbak számomra, mindent szeretnék megörökíteni. Ha megtetszik valami, akkor papírt és ecsetet fogok, majd elkezdek alkotni. Egyre több emberrel találkozom, egyre több embert ismerek meg és mindig készítünk fényképet, hogy megmaradjon. Másnak talán csak egy fotó... nekem viszont egy emlék, amit bármikor visszanézhetek. A tatai tóról is rengeteg képem van, sokat járunk oda. Négy kilométerre van tőlünk, édesanyám rendszeresen elkísér.

– Mik a tapasztalataid a többi emberrel kapcsolatban? Elfogadóak veled szemben?
– A többség igen. A környéken mindenki ismer, előfordul, hogy egyedül megyek el vásárolni a közeli boltba. Az eladó hölgy mindig készséges, mindenben segít. A legfontosabb, hogy mindig mosolyog rám. Ez teszi széppé a mindennapokat. Olyan emberek is akadnak, akik szánakozva néznek rám, de megesik az is, hogy elfordítják rólam a tekintetüket. Ez kicsit bántó, hiszen ugyanolyan embernek érzem magam, mint amilyen bárki más. Néha mutogatnak rám és csúfolnak. Rettenetesen tud fájni, hiszen nem ismernek... Szeretném ezeket figyelmen kívül hagyni, de nem mindig sikerül.

– Mit üzensz azoknak, akik hasonló az élethelyzetben vannak?
– Egyszerű: ne adják fel! Ha befordulnak magukba és kizárják a családjukat az életükből, akkor keserves évek elé néznek. Tudni kell elfogadni a segítséget, ha szívesen adják. Fel kell állni minden egyes pofon után, amit kapunk. Nehéz... borzasztóan nehéz... tudom én is. Meg kell találni a boldogságot, ami csak akkor sikerül, ha nem ülünk otthon ölbe tett kézzel. Mindenért tenni kell, magától nem hullik semmi az ölünkbe. Nekem sikerült kiteljesednem a sportban, mindenkinek azt kívánom, függetlenül az élethelyzetétől, hogy találja meg azt, ami boldogsággal tölti el. Utána pedig ne hagyja elveszni...

Érmek és kupák garmadája a nappaliban

Norbi már több versenyen is részt vett, ahonnan rendszerint kupával és éremmel tért haza, amelyek a nappalijának polcait díszítik. Pécsen, a Magyar Bajnokságon első helyezést ért el, a miskolci Mogyorós Attila emlékversenyen pedig a harmadik helyen végzett. Megfordult már Kecskeméten és Szegeden is, ahol hasonlóan jó eredményekkel zárta a versenyeket. Csapattársaival utazik, közösen szurkolnak egymásnak a versenyeken. Norbi édesanyja is rendszeresen elmegy a versenyekre és bíztatja fiát.

-->